32/3.Rész

    Itt van az új rész drágáim! Bocsi a nagy csúszásért. Amúgy baromira boldog vagyok! Nézitek az x-faktort? Ha igen, ki a kedvencetek? Az enyém továbbjutott, s a második kedvencem is! :D :3 :* Jó olvasást! xoxo IL :* :3
     A kisminkelt emberi testek közt próbáltam utat törni magamnak. Mikor valamelyest megnyílt előttem a tömeg, akkor szedtem a lábam, ahogy csak tudtam. Már-már rohantam, viszont patakzó könnyeim nem érdemelnek jelest. Nem láttak tőlük az előttem álló alakot. Nekimentem, leesett, én pedig rá.

-Tudom, hogy örülsz nekem, de azért nem kell kinyírni. Na, hogy ment? Cupido nyilacskája belétek talált?-majd Nándi észrevette-Basszus! Szöszi, te sírsz? Mond, hogy a boldogságtól-megráztam a fejem.-Mi történt?-húzott fel engem is a földről.

-I-i-i-ván.....é-é-s....Ahn-nah!-szipogtam. Megdöbbent.-Ki kell jutnom innen.

     Megfogta a kezem, s magával húzott. Pár pillanattal később már kint találtam magam, a hólepte betonon. Még mindig rosszul voltam. Éreztem, hogy nem állíthatom meg. Be fog következni. A lábaim mintha csak gumiból lettek volna, felmondták a szolgálatot. A sötétség körüllepte az agyam, én pedig bábuként zuhantam a hóba.

     A következő emlékem az, hogy három arc bámul. Nándi, Sárlott és a kis Lola. Mosolyogva konstatálták, hogy helyre jöttem. Ez fura volt. Általában az ájulásom után mindenki faggatni kezd, hogy jól vagyok, s mindenképp haza akarnak cipelni. Eszembe jutott minden. Iván. Anna. Iván és Anna. Felpattantam, viszont kissé megszédültem a hirtelen mozdulattól. Nándi elkapott, amiért hálás voltam és meg ki köszöntem neki.

-Valami terv?-nézett rám Sárlott kérdőn.

-Éppenséggel lenne. Én itt nem maradok. Nem vagyok képes Iván és Anna enyelgését bámulni, szóval arra gondoltam....Hogyha ti is benne lennétek....Esetleg....
-Nyögd még ki ma!-mosolygott rám Nándi.
-Tehát, mi lenne, ha elmennénk szellemet idézni?-villantottam rájuk egy ezerwattos  mosolyt.
-Hát..nem is tudom-mondta Sárlott, hah, a kis félős-Oké, legyen.
-Felőlem-tette a nagyot Nándi is.
-Oké, én benne vagyok!-mondta a harmadik személy is.
-Nem, arról szó sem lehet! Te nem jössz!-ripakodtam Lolára.
-De miért?-szipogott-Én nem vagyok elég jó nektek?
-De kicsim, csak Iván szívbajt kapna, ha nem találna téged. Bármennyire is haragszom rá, ezt azért nem kívánom neki.
-Jó...de jövőbe mindenképp jövök-bólintott rá végül.
-Mindenképp. Hol van Merlin? Ja, meg Alex?-néztem a srácokra.
-Merlin felszedett valami csajt. Alex meg ott jön-mutatott az ajtó felé Sárlott.
     Merlin meg egy csaj? Na, ez volt az, ami oltárira lehetetlennek tűnt. Merlin leáll egy csajjal? Merlin, a jogok és elővigyázatosság embere? Csak úgy? Anélkül, hogy ki ne faggatná arról, hogy hogy áll az egyes jogokhoz, meg törvényekhez. Fura.
     Alexel is tisztáztuk a tervet, majd, miután Lolát betessékeltük a tornaterembe, célba vettük a legközelebbi temetőt. A sírkövek közt haladva, rossz előérzetem támadt. Viszont már késő volt visszafordulni. Kiválasztottunk egy tetszőleges sírhelyet, majd körbeálltuk. Elolvastuk a nevet: Ágostoni Havaska. Oké, ennél érdekesebb név nem is lehetett volna... Én kezdtem a szertartást, mivel én voltam az egyedüli, aki érdeklődést mutatott az ilyen dolgok felé. Elmagyaráztam a szabályokat: senki sem szólalhat meg az idézés idején, nem szabad kinyitni a szemünket, míg én azt nem mondom, s a legfőbb: sosem szabad felidegesíteni egy szellemet. Megkezdtem:
-Mi, Tóth Valéria, Tóth Alex, Kováts Sárlott és Marosi Nándor Alfréd, megidézünk téged, kedves Ágostoni Havaska. Jó szándékkal tesszük, nem akarunk semmi rosszat neked. Kérjük hallgass ránk! Adj valami jelet, ha átjöttél hozzánk-Mennydörgött az ég.-Ez az ő jele. Kinyithatjátok a szemetek. Kérdezzetek tőle valamit.
     Alex megkérdezte, hogy volt-e családja. A válasz egy egyszerű nem volt. Nem a természetből hallatszott, hanem mindannyian a saját fejünkben hallottuk. Nándi jött. S itt szabadult el a pokol! Azt kérdezte tőle, hogy fájt a halál. Na ez az, amit sosem szabad. Mármint a halálukról érdeklődni. Azt nem jutalmazzák.
     Nándi teste rángatózni kezdett. Felüvöltött a srác. Vérbe lábadtak a szemei s érdes hangon szólat meg. Nem volt önmaga.
-Most mind megbűnhődtök. Mindannyian a halál gyermeki vagytok.
     Előhúzott egy kést. Megindult felém. Ekkor pedig változott a kép. Egy fehér teremben ébredtem. Ismerős bűz csapott meg: kórházszag! Alex mellettem állt.
-Mi van Nándival?-szegeztem neki a kérdést.
-Mi lenne vele?-nézett rám kérdőn.-Ott ül, vele hoztunk be-mutatott a sarokban lévő székre, ahonnan Nándi felpattant.
-Hogy vagy szöszi?
-Várj. Mennyi történt meg. Azt tudom, hogy igaz volt, hogy azt mondtad, mondjam meg neki. Utána hogy volt?
-Elmentél, majd sírva jöttél vissza. Rosszul voltál, kivittelek a levegőre, majd a hóban elájultál. Onnan ide hoztunk, miután szóltam Alexnek.
-Basszus, de jó!-könnyebbültem meg azonnal. Nem igaz! Ez be jó!
    Alexre néztem, mivel muszáj volt valamit kérdeznem Ivánról, de ő nem tudta. Nem tudhatta, hogy bele vagyok esve. Hittem én!
-Amúgy, Iván is itt van, de nem engedtem be, mivel sokkolhat a tény, hogy Annával van. Azt pedig nem akarom, hogy megint elájulj itt nekem. Ha elég erősnek érzed magad, akkor beengedem.
-Küld el. Még nem akarom látni-mondtam ki, s nem is bántam meg, mert tényleg nem voltam olyan lelki állapotban, hogy őt lássam.

Nem rész, novella.

     Csak néztem, ahogy minden összedől körülöttem, nem tiltakoztam, nem lázadtam, de még csak meg sem szólaltam. Hagytam, s ez az ami nagyon fáj, hogy nem álltam ki azt mondva, hogy nem, ez nem mehet így tovább, hanem hagytam, hogy megalázzanak, úgy ültem ott, mint egy szobor. Mindenki csak nézett, de senki sem látott igazán, nem tudták mi zajlik le bennem. Csak egy tehetetlen embert láttak bennem, aki nem szól semmit, nyugodtan bántani lehet. Annyira nem érdekelt a társaság. Nagy részük véleménye csak lepergett rólam, nem éreztem, nem is hallottam meg. Két személyé viszont megbántott.
     Kornél. Ő volt az, akiről sosem gondoltam volna, hogy ellenem fordul. Most jöttem csak rá, hogy milyen hazug, kétszínű is ez a világ. Tegnap még a legjobb barátom volt. Mára már feladott, csak azért, hogy menő lehessen, hogy ne kelljen kiállnia mellettem. Tudtam, hogy ez lesz. Ugyan már, ki is maradna mellettem, mikor az egész világ rájött a titkomra, amit olyan rég óta őrizgetek, amely olyan sötét. Akkor döbbentem rá a tényre, miszerint az igaz barátság ritka kincs, mely nem várható el mindenkitől. Én őszinte voltam vele, ő viszont nem, ennyi, ez csak egyoldalú volt. Az ő érdekére. A másik Ricsi. Az ő szavai nyílként hasították át a szívem. Ezt főleg tőle nem érdemeltem meg. Úgy tűnik, bárki képes elfelejteni azt, ha valaki örökösen mellette áll, ha ő segíti át a legnehezebb időszakon. Még ő sem képes önmaga maradni, bár ezt nem csodálom. Ebben a szürke, poros világban, ahol ma élünk, nincs igazi öröm. Ha önmagad akarsz lenni, akkor elítélnek. Mindenki egyforma, senki sem áll ki, megmutatva az igazi énét. Az túl kockázatos, nem éri meg. Egyeseseknek legalábbis. Ricsi is közülük való, mármint ezt bizonyítja a viselkedése. A mi kapcsolatunk is egyoldalú volt. Én adtam, ő inkább félreállt, inkább a másik oldalra állt.
    Éreztem, hogy vagy most esek szét, vagy soha. Ekkor pedig felfogtam: erősnek kell lenni. A gyengeségünkből mások csak erőt merítenek. Azzal mi semmit sem érünk. Nem szabad az érzéseinket kimutatni, legalábbis nem igazán. Senki előtt. Azzal csak ártunk magunknak, csak megmutatjuk, hogy nekik volt igazuk, tönkre tudnak tenni. Körbepillantottam. Mindenki nem túl kedves jelzőkkel illetett. Elmosolyodtam, nem kényszerűen, hanem őszintén. Hogy milyen buták is ezek! Észre sem veszik, hogy az elítélésekkel magukat minősítik le. Ha tudnák! Mind egyformák, egy a nézőpontjuk. Mintha csak köd telepedett volna az agyuk nagy részére. Senki sem lát tovább. Nem veszik észre, hogy ők sem tökéletesek. Megsajnáltam őket, mert bár ők voltak azok, akik szánalmasnak tartottak, mégis ők szorultak sajnálatra. Nem voltak tisztában azzal, hogy kik is ők valójában. Felálltam és hátra sem néztem, úgy sétáltam el köztük. Szabad voltam, mert bár más voltam, de sokkal valódibb.
     Ledöbbentek. Porrá akarták tiporni a valódi önmagamat. Egy roncsot akartak látni a helyemen. Nem hitték volna, hogy képes leszek egyedül is kiállni ellenük. Mégis megtettem, mert mért is nem? Büszke voltam arra, aki voltam, s arra is, aki maradtam. Most pedig örülök, hogy önmagam maradtam ebben a kegyetlen világban. A valóság pedig az, hogy sokkal boldogabb ember lettem, mint amilyen az utálóim bármelyike is lehetett valaha is. Én korlátok nélkül élhettem. Ők pedig szenvedhettek, tudva, hogy nem kényelmes nekik a maszk, amelyet már megszokásból is kénytelenek voltak viselni.

Ez az én életem.

Szeretettel:

Almási Gabriella