23.Rész

    Amilyen vidáman léptem be a házba, olyan hamar le is fagyott a mosoly az arcomról. Mit keresnek ezek itt? Semmi kedvem arra, hogy elbasszák a kedvem. Amúgy meg közük sincs hozzám. Ha velem akarnak beszélni, akkor csak nyugodtan, azon kívül, hogy meg nem hallgatom őket. Talán az utóbbi időben én sem voltam egy mintagyerek, de messze közelebb álltam hozzá, mint ők ketten.
-Mit akartok?-néztem rájuk halál-komolyan.
-Azt, hogy gyere haza.
-Nem, nem megyek sehová. Még egy darabig nem. Semmi kedvem a ti pöcs fejeteket bámulni. Itt legalább jól érzem magam.
-Márpedig kisasszony-emelte fel a hangját Ádám-igenis hazajössz. Nem tűrök ellentmondást. Gyere, indulunk.
-Nem, Ádám, nem.-szólalt meg Áki.-Nem hagyom, hogy elvidd innen. Főleg nem azok után amit a fejéhez vágtál. Cseszd meg, mi bajod van Valériával? Ő semmit sem tett.
-Miről van szó?-szállt be a vitába Alex is.
-Arról Alex, hogy a kedves bátyád azt mondta a húgodnak, hogy elbaszta az életét a betegségével. Miközben Valéria csak annyit tett, hogy megszületett. Ő sosem kérte, hogy bárki is felügyeljen rá. Megoldotta volna egyedül is.
-Erről én miért nem tudok?-nézett kérdőn Ádámra, aki csak megrázta a fejét.
-Nyugi Alex, nem ez az egyetlen, amit nem tudsz a drága bátyánkról. De mindegy is, nem én leszek a beköpő. Elegem van már abból, hogy mindenki engem könyvel el a rossz kislánynak, csak azért, mert őszinte vagyok és nem félek elmondani a véleményemet.
-Ez viszont nem változtat semmit. Úgy is haza kell gyere. Nem hiszem, hogy még belefér pár lógás a mappádba. Még akkor sem, ha Edun keresztül nyalod a diri seggét.
     Idegesen néztem rá. Még hogy nyalom a diri seggét! Mi a franc ütött Ádámba? Mindig ő volt az, aki tartotta a lelket mindenkiben, aki mindenkit próbált jóra téríteni. Hová lett az az Ádám, akit én ismertem? Ebből az Ádámból nem kérek, köszönöm szépen. Megvagyok én nélküle is. Mindig is jó voltam abban, hogy egyedül boldoguljak. Ezt már akkor megtanultam, mikor a Kriszékkel szomszédos házban laktunk. Itt sem voltak barátaim. Össze voltam veszve Alexel meg Ádámmal is, Áki meg Krisz valamilyen táborban voltak. Mit mondhatnék? Képes voltam egyedül boldogulni egész nyáron. Megoldottam a vásárlást. Megszereztem ami kellett. Pénzem bőven volt, hisz anyámék mindig is ezzel akarták pótolni azt, hogy nincsenek velünk. Nem panaszkodhatok, hogy nincs pénzem, mert van bőven, de sosem hencegtem vele. Megtanultam úgy élni, hogy ha már szeretnek, akkor ne a pénzemé szeressenek. Mégsem akartam elköltözni innen sosem! Hogy is akartam volna, mikor itt voltak nekem az ikrek, meg Tamásék? Az ikrek barátai pedig mindig kedvesek voltak velem. Most már csak szarabb életem van.
     Elmerültem a gondolataimban. Csak arra eszméltem fel, hogy Áki beszél. Tetszett amit mondott:
-Rendben. Tegyük fel, hogy hazamegy. De végül is, ahogy látom, te nem fogsz jobb dolgokat mondani neki. Összeveszett a barátaival. Akkor meg ki védi meg. Mondjuk ez könnyen megoldható lenne, ha....
-Ha mi?
-Ha én is jönnék veletek. Egyerű lenne. Anya és apa biztosan megengednék, a szüleitek meg nem hiszem, hogy tiltakoznának. Ezzel pedig mindent megoldanánk egyszerre. Valéria is hazamenne, lenne támasza és mellesleg nem lenne egyedül, ha esetleg megint elájulna. Megegyeztünk?
-Meg-válaszoltuk egyszerre hárman is.
     Miután mindent elintéztünk Andiékkal meg az én szüleimmel is, négyesben indultunk haza. Alex meg Ádám mentek elől, Ádám idegbeteg képpel, Alex pedig közömbösen. Mi ketten pedig hátul mentünk, jókat röhögve és jól szórakozva.

22.Rész

     Már este 23:13 óra volt, én pedig ott álltam az ajtó előtt, arra

várva, hogy kinyissák nekem. Mekkora barom vagyok! Már indultam volna haza, mikor megjelent Krisz az ajtóban. Mondom én, hamarabb alszanak Andi néniék, mint ő meg Áki. Mikor meglátta, hogy én vagyok, kikerekedett a szeme. Beléptem, ő pedig átölelt. Nem akarta elhinni, hogy én vagyok. Tényleg rég nem láttuk egymást. Egy éve találkoztunk utoljára, mikor az apáink összevesztek. Akkor fogadtam meg, hogy én sosem fogok többé összeveszni Ádámmal. De akkor lássuk, hogy állunk most.
-Húgi!-ordította el magát, amire azt hiszem, felébredt a fél utca.-Te meg hogy kerülsz ide?
     Mielőtt válaszoltam volna, egy másik hangot hallottam a konyha felől:
-Húgi? Itt van a kedvenc uncsi tesóm?-jött a konyha felől egy sonkás-sajtos szendviccsel a kezében. Atya ég, hogy tud még ebben az órában is enni?-Kérsz?-mutatta a szendvicset. Csak megráztam a fejem.-Tényleg te vagy az Valéria?
-Igen, én vagyok az Áki.-kérdeztem, ő pedig öt percig ölelt, de nem bántam. Hiányzott a drága uncsim!
-Hogy kerülsz ide?-kérdezték egyszerre. Ikrek.
-Hosszú. Menjünk fel inkább. Andi, Tamás?
-Alszanak. Akkor gyere, vagyis tudod az utat-túrt bele a hajába Krisz.
-Melyikőtökhöz menjek?-tettem fel a szerintem normális kérdést, mire meglepődtek.
-Természetesen a te szobádba-röhögte el magát Áki.
-Upsz...
    Ja, igen. Mindig annyit voltam náluk, amennyit csak lehetett. Ezért is van nekem szobám ott. Mióta csak az eszemet tudom, a testvéremnek tekintettem mindkettőjüket. Mégis Ákival jöttem ki jobban. Talán azért, mert ő kevésbé hasonlított rám, mint Krisz. Áki abszolút mindent tudott róla

m, egészen egy évvel ezelőttig, Krisz pedig csak majdnem mindent. Tehát lecsaptam a deszkámat az "ágyamra", majd körülnéztem: semmi sem változott. A kék-piros szoba, az egyik falán egy óriási focilabdával, a másik fal, a kedvenc együtteseimmel, énekeseimmel, koncertek plakátjával. Az íróasztalom, a könyvespolcaim, a szekrényem, a három babzsákfotelem. Mégis a fekete ágyterítő és takaró fogott meg legjobban. Emlékszem, azért választottam a feketét, mert abban az időszakban, mikor ezt választottam, eléggé depis voltam, ezért lett fekete. A szoba pontosan úgy volt hagyva, ahogy utoljára kiléptem belőle, vagyis rendetlenül. Elmosolyodtam ezen. Mintha egy eltűnt húg lennék, akiről bár tudják, hogy többé nem jön vissza, mégis bíznának benne. Kicsit kellemetlen érzés fogott el. Többször kell majd idejönnöm és nem csak miattuk. Miattam is. Olyan otthonosan éreztem itt magam, mint sehol máshol. Az a hely állandó volt, azzal szemben, hogy mi már legalább ötször költöztünk.
-Na, akkor mesélj!
-Jo. Röviden: elköltöztünk, lett négy jó barátom, visszajött Alex, összevesztem mind a négyükkel, összevesztem Ádámmal, anyáék még mindig ugyanannyit dolgoznak, ha nem többet, kaptam egy szép srácot. Kár hogy a diri fia és a matek korrepetáláson kívül semmi közünk egymáshoz. Utál az évfolyamom két legnagyobb plázapicsája. Ja és mellesleg, megint elájultam.
-Hosszabban, mert ez így érthető de nem egész.
-Mit mondjak el hosszabban?
-Miért vesztél össze Ivánnal?-összeráncoltam a homlokom-Tudod, Facebook-megint furán néztem rá.-Tudom, hogy nem volt bejelölve, de ismerem. Rendes srác.
-Mert nem állt mellettem, mikor a legnagyobb szükségem lett volna rá. Tudjátok, Alex. Igen, még mindig ugyanaz a téma-válaszoltam a fel nem tett kérdésükre.
-A szép srác? Ugye csúnyább mint én?-kérdezte Krisz, hát ki más?
-Igen, Krisz, hisz tudjuk, hogy te vagy a földön a legszebb ember. Mondjuk Áki ugyanúgy néz ki, mint te, de mindegy-tényleg ugyanúgy néznek ki, csak a hajuk van általában különbözően. Esküszöm, hogy mikor ugyanúgy hagyják, néha még én is összekeverem őket.
-Az ájulás? Még mindig az a história?-Érdeklődött Áki is.
-Igen. Még mindig nem tudják az okát. Azért reménykedek, hogy ez egyszeri alkalom volt. Utálom a kórházakat.
-Ádám?
-Hát, valójában ő volt az utolsó vízcsepp. Miatta jöttem el. Bár nagyon sajnálom, hogy másképp nem jutott eszembe meglátogatni titeket-nézem rájuk bűnbánóan.-Nagyon kiakasztott ma. Elmentem hozzá a deszkaparkba, mert akartam beszélni vele, s egy hülye plázapicsával volt. De ez még nem minden. Cigizett is, annak ellenére, hogy elítélte az ilyen embereket. Mikor meg kérdőre vontam, akkor azt mondta, hogy elcsesztem az életét a betegségemmel. Mintha én kértem volna rá, hogy üljön velem.
-Ne már! Ő nem ilyen! Biztosan nem gondolta komolyan-próbáltak nyugtatni.
-De igen. Teljesen komolyan gondolta. Ha nem bánjátok, én lefekszem. Nagyon szar napom volt. Majd reggel szólunk Andiéknak, hogy itt vagyok. Oké?
-Oké, de én veled maradok-mondta ellenkezést nem tűrő hangon Áki.
     Egyáltalán nem bántam. Kinyitottam a szekrényem ajtaját. Siker. Most is mint mindig, most is ott lapult jó pár ruhám. Kivettem egy nadrágot, meg egy blúzt, majd elmentem zuhanyozni. Olyan otthonosan mozogtam, mintha itt laktam volna. Mikor visszamentem Ákoshoz, kólával várt. El is fogadtam, de ki ne imádná a kólát? Pár perccel később már fáradtan, egy-egy fél fülhallgatóval a fülünkben, Three Days Grace-t hallgatva feküdtünk le és nyomban el is nyomott az álom.
    Reggel fél álomban hallottam, amint Andi Kriszt kérdezi, hogy hol van a bátyja (sok is az a két perc). Amennyire hallottam, Krisz mosolyogva mondta, hogy az én szobámban.
-Már azt hittem, hogy leszokott erről!-sóhajtott Andi-Már rájöhetett volna, hogy Valéria nem fog többé jelentkezni. Ne is mond, tudom, sokat jelentett neki az, amikor elment. Mégis, így csak kínozza magát.
     Ezek szerint meg is van a felelős a szobám maradásáért. Bár gondolhattam volna. Csak azt nem akartam elhinni, hogy ennyire megbántottam Ákit azzal, hogy nem jelentkeztem már hosszú ideje. Még jobban hozzábújtam, mire elmosolyodott álmában. Nincs kétségem. Hiányoztam neki. Még a kicsengetésén sem voltam. Hogy is lehettem ekkora idióta? Mit foglalkoztam azzal, hogy apa megtiltotta nekem, hogy elmenjek? Ekkor nyílt az ajtó. Andi pedig felsikkantott örömében.
-Krisz! Te tudtad, hogy itt van? Miért vagy ekkora mocsok kisfiam? Szólhattál volna.
-De anya, akkor hol marad a meglepetés rész?
-Szia Andi!-ültem fel az ágyon.-Hiányoztál!
     Odaszaladtam hozzá és megöleltem. Ő is úgy ölelt, mint aki ezer éve nem látott. De hisz ezért ő a kedvenc nagynéném...
-Miért nem szóltál, hogy jössz? Akkor palacsintát csináltam volna reggelire.
-Hirtelen ötlet volt. Amúgy meg minek kell a palacsinta, ha ti itt vagytok? Tamás?
-A konyhába. Öltözzetek fel, s költsétek fel ez a lusta majmot is-intett a fejével Áki felé.-Nem szólok Tamásnak. Örülni fog, mikor meglát.
     Örömmel teljesítettem a parancsát. A kedvenc felsőmet vettem fel, amit addig kerestem! Sosem gondoltam rá, hogy esetleg náluk maradt. Egy szaggatott farmer, meg egy lila trikó társaságában. Mikor Áki is kikelt valahogy az ágyból és felöltözött, jó kedvel mentünk le a konyhába. Mikor Tamás megpillantott, rám vigyorgott. Odamentem hozzá és szorosan átöleltem. Andi és Tamás sem faggattak, tudták, hogy elmondom, miért vagyok itt, ha rájuk tartozik. Nem sértődtek meg, mert nem mondtam el. Egyszrűen csak örültek, hogy ott vagyok.
     Előkerültek a régi képek. Krisszel és Ákival nézegettük őket. Igen, nekik nincs iskola. A szerencsések már végeztek, egyetemre meg majd akkor mennek, mikor eldöntik, hogy hová akarnak. Éppen két születésnapi képemet hasonlítottuk össze. Megdöbbentő volt. Majdnem minden születésnapomat Andiék tartották meg, mert anyumék nem értek rá. A második szülinapomon emiatt nagyon szomorú voltam. A negyedikre már megszoktam és láthatólag nagyon örültem az Andi néni által készített tortának.
     Később elmentünk Ákiék egyik barátjához, akivel én is nagyon jól egyeztem, már ameddig még jártam oda. Vele és a testvéreivel csaptunk egy jó kis focimeccset: három-három ellen. Természetesen Áki, Krisz és én nyertünk. Senki sem győzi le a Tóth unokatestvéreket! Már egy jó ideje nem éreztem ilyen jól magam. Egyszerűen csodás nap volt. Csak az volt a szívás, mikor hazamentünk hozzájuk. Ádám már ott vár, Alexel együtt.

21.Rész

  Na, vajon ki ült ott? Hát persze, hogy Iván drága! Fújtatva odamentem hozzá, majd megálltam előtte, miközben ő is felállt. Felnéztem rá, egyenesen a szemébe, majd unottan megkérdeztem:

-Téged meg ki a fasz engedett be? Az én házam és szobám tiltott terület számodra.

-Alex, vagyis Ádám. Nézőpont kérdése. Alex győzte meg, de Ádám engedett be. Beszélnünk kell. Muszáj dumálnunk.

-Nézd Iván: semmi sem muszáj, főleg nem azt, hogy veled beszéljek. Semmi kötelességem sincs, ami téged illetne.

-De igen. Legalább egy magyarázatot szeretnék. Csak, hogy tudjam, mit tettem. Mert ami engem illet, nem érzem hibásnak magamat.

-Én mindenkinek azt mondtam, hogy te vagy a legjobb barátom, meg azt, hogy Nándi, Sárlott és Merlin is jó barátaim. De tudjátok mit? Basszátok meg! Mikor kiakadtam, egyikőtök sem jött utánam. Mégis milyen barátság az ilyen? Ahol magasról leszarják, hogy mi van veled. Én végig melletted voltam. Ha nem lett volna kötelező, hogy a cseszett iskolában üljek,akkor valószínűleg, éjjel-nappal veled lettem volna, de mi a hála? Az, hogy leszarod, mi van velem? Az, hogy nem vigasztalsz meg? Az, hogy akkor hagysz magamra, mikor a legnagyobb szükségem lenne rád? Tudod, egy barátság nem egyoldalú. Akkor lehet barátságnak nevezni, ha adsz is, meg kapsz is. Én pedig nem kérek ebből az elcseszett barátságból. Elegem van belőled és az egészetekből. Hogy mi a bajom? Hát, ez! De ne félj, kaptam normálisabb barátokat is, akiket érdekel is, hogy mi van velem-csak az a baj, hogy még nem ismerem őket, tettem hozzá magamban.

-Igen?! Hát akkor ülj velük. Én már nem is magyarázok semmit. Ha rájössz, akkor biztosan nálam kötsz ki. Mert én mindent megtettem, hogy jó legyen neked, de te ezt nem tudod értékelni, szóval cseszd meg!

-Rendben, akkor többet ne szóljunk egymáshoz! Tessék a kibaszott nyakláncod-nyomtam a kezébe a fél szivecskét.-Na és tudod mit? Szüneteken ha te kint, én bent, ha én kint, akkor te pedig bent-ezt érdemli, ha még ő van kiakadva.

-Jó. A "sohatöbbénemviszontlátásra"!-mondta, miközben kiviharzott a szobámból.

     Igen, még ő kell mérges legyen, nem ő cseszett ki velem (irónia)! Persze, hogy megin' szétbőgtem a fejem. Telhet el napom anélkül? Az biztos, hogy nem kérek egyikük barátságából sem többé. Meg az is, hogy Alexet gyökeresen kiirtom az életemből. Többé abszolút semmi köze sem lesz hozzám.

    Átmentem Ádám szobájába, de nem volt ott. Hol a francba lehet az idiótája? Elindultam a deszkapályára, mert hol másutt kaphatnám meg őt? Éppen a Three Days Grace-től hallgattam a Lost In You-t, mikor odaértem a pályához. Igen, ott volt Ádám, meg az összes haverja. Csak egy gond volt: Ádám egy hidrogén szőke plázapicsával smárolt, az egyik kezében pedig cigi volt.

     Egy percig gondolkodtam azon, hogy odamenjek-e, vagy egyenesen haza. Talán nagy hibát követtem el, de odamentem. Hirtelen felindulásból pedig egy akkora pofont adtam Ádámnak, mint még soha senkinek. Hogy képzeli, hogy cigizik? Meg egy hülye ribanccal van, mikor mindig elítélte mindkettőt?

-Te akkora egy hülye vagy!-förmedtem rá.

-Mégis hogy képzeled ezt húgi? Neked semmi jogod kritizálni engem...

-De igen is van-téptem ki a kezéből a cigit.- Nem hagyom, hogy tönkretedd a kibaszott életed.

-Még hogy én teszem tönkre? Te tetted tönkre évekkel ezelőtt. Pontosabban két évvel ezelőttig. Most pedig megint nekiláttál tönkretenni.

-Szóval így állunk? Tudod, nem én akartam ezt a hülye betegséget, de még csak azt sem, hogy velem próbálj lenni minden egyes percbe. Én sosem kértem ilyesmit. De őszintén remélem, hogy többé nem akarsz a közelemben lenni minden pillanatban. Sőt, remélem következőkor senki sem lesz mellettem. Akkor legalább lehet, hogy halott leszek. Akkor többé nem leszek probléma sem neked, sem Ivánnak, sem Alexnek, sem Sárlottnak, Nándinak vagy Merlinnek, sőt még anyáéknak sem-éreztem, hogy folynak a könnyeim.

     Itt volt az ideje, hogy megforduljak és elmenjek. Elegem van a kibaszott életemből, ami semminek sem jó. Nincsenek barátaim, a testvéreimnek csak gondot jelentek és anyáék pedig leszarnak. Teljesen elegem volt. Nem akartam hazamenni, sem senki közelében lenni. Elindultam gördeszkával és addig mentem, míg a legközelebbi várost el nem értem. Ott legalább volt két biztos pontom: Ákos és Kristóf. Becsöngettem hozzájuk, várva, hogy kinyissák az ajtót...

20.Rész

     Mikor nagy nehezen el tudtam magyarázni a srácnak pár leckét, kiléptem a szobájából. Edu tényleg hülye a matekhoz, hiába mondja nekem bárki is, hogy csak nem érdekli. Nehéz dolgom lesz, az biztos, de azért nála hülyébbekkel is elboldogultam már. Ahogy indultam volna le a lépcsőn összefutottam Flórával, a korosztályom második legnagyobb ribancával, egyenesen Anna után. De neki legalább nem volt festett hidrogén szőke haja, hanem fekete volt, a többi plázapicsával ellentétbe.
-Te meg mit keresel itt?-kérdezte a természetellenesen nyávogó hangjával.
-Nyugi, nem téged. A tesódnál voltam. Ha téged kerestelek volna, akkor már elvitt volna a mentő, olyan 70 fokos lázzal.
-Pedig azt hittem, Edunak jobb ízlése van. De mindegy is. Azt hallottam-mondta sejtelmes mosollyal-összevesztetek Ivánnal. Igaz?
-Igen.
-Akkor most szabad a pálya nála?-meglepett a kérdése.
-Mikor nem volt az? Csak nyugodtan hajts rá, biztosan örülni fog neki-Na, Iván, így jár az, aki ujjat húz velem.-Ja, Flóri! Szólítsd csak Arninak. Tudod, a második neve Arnold. Imádja, ha az Arni becenevét használják.
-Köszi. Amúgy meg Valéria, hogy szedett fel a tesóm egy ilyen kis libát, mint te?-nézett rám rezzenéstelen arccal.
-Nem a pasim!-sziszegtem a fogaim közt és máris Flórán voltam.
     Ott ütöttem, ahol értem, de ő sem kímélt. Megtanultam, hogy mire jók az olyan hosszú körmök, mint amilyenek neki vannak. Pár napig még meg is maradt a nyomuk. Téptük egymás haját, karmoltuk a másikat, pofonok csattantak el... Ekkor pedig kinyílt Edu ajtaja.
-Ti meg mi a faszt csináltok?-nézett ránk furán.
-Mé' talán nem látszik? Szétverem a húgod fejét.
-Na ja, azt látom. De azért Flóri se hagyja magát, ahogy látom.
-Na, ja. Az biztos... Pá bátyó és erről kuss apa előtt.
     Edu behúzott a szobájába, majd mondta, hogy meséljek el mindent. Nem sok kedvem volt hozzá. Inkább egyebekről beszélgettünk. Közben pedig feltűnt, hogy egyre jobban tetszik ez a srác. Nem nagyon akaródzott hazamennem, de mikor végre megtettem, akkor már csak egy dologra vágytam:bedőlni az ágyamba. Csakis egy volt a bökkenő: valaki már ült az ágyamon...

19.Rész

     Megkértem az igazgatót, hogy egy napot igazoljon nekem. Nem azért, mert rosszul voltam, hanem csak egyszerűen azért, mert elterjedt a hír, hogy elájultam. Tudtam, hogy Sárlott és a többiek rögtön faggatni fognak, ahogy elérnek. Nem volt kedvem rájuk. Na meg mesélni sem akartam.
     Kedden folytonosan szólt a csengő. Ádám mindenkit elküldött. Megmondta, hogy most nem akarok beszéli velük. Alexnek pedig a lelkére kötöttem, hogy halott ember, ha el mer árulni nekik valamit. Az egész napomat magányosan töltöttem, a telefonom, egy fülhallgató és egy könyv  társaságában. Eleinte félpercenkét megszólalt a telefonom, de később repülő üzemmódba helyeztem. Már Facebook-ra sem mentem fel, mert ott is elhalmoztak aggódó üzenetekkel és "Jobbulást! :)" postokkal. Kinek van kedve ilyesmire? Engem egyenesen taszítanak az ilyenek.
     Szerdán mentem suliba, de senkihez sem szóltam, csak zenét hallgattam és olvastam. Hiába szálltak meg mint a legyek, akkor sem válaszoltam a kérdéseikre. A rossz kedvem Alexre is kihatott. Mindig is volt valami érzelmi kapcsolat köztünk. Nem tudtunk boldogok lenni, ha a másik szomorú. Ő is csak ült és bámult ki a fejéből. Ez ment akkor is, mikor meghallottam egy hangot, amely ismerős volt, de nem hallottam sokszor. ezzel ellentétben rögtön felismertem. Edu. A szívem nagyot dobbant. Azt hiszem ki is hagyott pár ütemet.
-Valéria!-rögtön felkaptam a fejem és kivettem a fülhallgatót.-Ma kéne tarts órát. Gondolod képes vagy rá?
     Nem szólaltam meg. Meg tudtam volna, de egész nap szótlan voltam. Nem hallathattam a hangom akkor sem. Komolyan nézett rám, majd megszólalt:
-Hánykor lenne jó?-nem válaszoltam-A francba is! Szólalj meg, vagy hívom az apámat.
-Azt ne!-hagyta el a számat-Ötkor. Nálatok. És igen, képes vagyok rá, nem a világ vége volt. Csak egy ájulás.
-Jó,akkor ezt is megbeszéltük-távozott.
     Hallottam, ahogy a lányok összesúgnak, hogy milyen jó pasi. Hallottam Annát, amint azt mondja "már a diri fiát is felszedte a kis ribanc?". És ami legjobban meglepett, hallottam Iván hangját, amint ezt mondja Nándinak: "Igen, neki válaszolj csak. Ő legyen boldog. Szard csak le, hogy a legjobb barátod meghal az aggodalomban. Válaszolj csak a kis "pasidnak".". De még jobban meglepett a saját reakcióm. Távolról hallottam magam, amint ezt ordítom neki: "Milyen legjobb barát? Nem vagy te, csak egy SENKI. Aki hagyja, hogy a mosdóba rohadjak meg, mikor támogatásra lenne szükségem. Hibáztam, mikor megbíztam benned. Mikor megbíztam bármelyikőtökben is. Tudnom kellett volna: nekem sosem voltak igazi barátaim. Logikus kellett volna legyen, hogy most sem lesznek. De én az első emberben megbíztam, aki hozzám szólt. Ő pedig nem a "pasim". Csak őszintén, most már jobban érdekel, mint bármelyikőtök is ebből a teremből. Ő legalább ér valamit: tizes magaviselettel végezhetek. Ez többet ér, mint ti összesen." Újra kirohantam a teremből, de most nem a mosdóba. Most nem is fuldokoltam a könnyeimbe. Csak dühös voltam.
     Az irányt az igazgatói irodába vettem. Elmagyaráztam mindent a dirinek, majd tudván, hogy igazolva lesznek a hiányzott óráim, haza mentem. Nem volt kedvem semmire, így csak hátradőltem az ágyon és a plafont bámultam.
     Fél ötkor elindultam Eduhoz. Tudtam, hogy mivel kezdem az órát és felkészülve lelkileg, hogy most nem ájulhatok el. Benyitottam a szobájába, majd a világ legszebb barna szemeibe nézve, elkezdtem.
-Esküszöm, hogy fél év alatt bepótolod a tavalyi anyagot és megtanulod az idéni, teljes évi anyagot. Cserébe kérek valamit.
-Igen?
-Szüneteken lóghassak veled, meg a haverjaiddal.
-Rendben-felelte.-Egy feltétellel: elmondod, hogy miért. Nem adom tovább.
-Összevesztem az összes barátommal. Nem lóghatok a tesómékkal, mert akkor a volt barátaim szánalmasnak gondolnak majd. Az évfolyamtársaim mind hisztis plázapicsák. Másokat meg nem ismerek innen.
-Jó. Megegyeztünk. Üdv a baráti körömbe. Amúgy meg a tesómat is elemezted...-kezdtem megijedni. El is felejtette, hogy ő is köztük van. A francba!-De tökre igazad volt, szóval nincs semmi bajom vele.
-Akkor, kezdhetem az órát? Hol maradtál el?
-Persze. Öööö.....Kilencedikben. Az első leckénél-röhögte el magát.

18.Rész

   Az új résszel együtt, új karakter található a szereplők közt. Valamint nagyon örülnék pár visszajelzésnek (pipa, komment)..... Jó lenne tudni, mit gondoltok a részekről.

  Nagy bosszúságomra ragyogott a nap és meleg volt. Ajj már mikor jön a tél? Az időjárás miatt, kicsit ideges pofával tettem meg az utat. Senki sem járt az utakon. Ami fura volt, se Alex, se Ádám nem ért haza még, mikor elindultam. Ádám biztos a  haverjaival lóg. Ami Alexet illeti, ő pedig valószínűleg az ÉN "barátaimmal" van. De mindegy is volt, mert megérkeztem a kijelölt címre. Csöngettem, majd illedelmesen megvártam, míg valaki ajtót nyit.

-Szia Valéria!-mosolygott rám az igazgató.

-Jó napot iga....úgy értem Károly.

-Valéria, ő a feleségem-mutatott egy alacsony, sovány nőre. Arca büszkeségre utalt.

-Jó napot!

-Á, szia. Sokat hallottam rólad. Szólíts csak Kingának.

-Rendben. Gondolom, nem éppen jó dolgokat meséltek rólam-nézem az igazgatómra.

-Hát, ami azt illeti, hallottam a rossz oldaladról is. Ezzel ellentétben beleolvastam pár fogalmazásodba. Egyszerűen káprázatosan írsz. Az én dicséretemet pedig nem sokan kapják meg, tudod, régen magyar tanárnő voltam.

-Köszönöm, de nem fogadhatom el a dicsértet. Tisztában vagyok vele, hogy egyáltalán nem jók a fogalmazásaim.

-Még ilyet!-csattant fel Károly bá'-Ez a lány nincs tisztában a képességeivel-mondta, a felesége pedig bólogatott.

-Nagyon is tisztában vagyok velük. De mindegy is. Tarthatom az órám?

-Persze. A fiam szobája az emeleten van, az ajtót pedig meg fogod találni. Mennyiért tartsz neki órát?-kérdezte a nő, én pedig lesokkoltam.

-Teljesen ingyen, cserébe pedig nem köpnek be a szüleimnél és a magaviseletem is tízes marad.

-Ne légy már ilyen Valéria-nézett rám az igazgató.-Egyszerűen mondj egy összeget.

-Oké. Itt az összeg: semmi. Nézzék, nem fogadok el pénzt. Elsősorban, épp elég dolgot kapok, mint diák, másodszor pedig szívesen segítek bárkinek.

-Hát rendben. Na, akkor irány tanulni.

     Felmentem az emeletre és úgy, ahogy mondták, megtaláltam a szobát. Az ajtaja feketére volt festve és a falon át is teljesen jól hallható volt a metál zene-megborzongtam, utálom az ilyen zenéket. Benyitottam, mire a srác felkapta a fejét. Egyenesen a szemeimbe nézett. Barna szemitől megborzongok, de most jó értelembe, melegség önt el. Na ne! Azt hiszem elvörösödtem. A srác beletúr a fekete, eléggé hosszú hajába. A francba! Valaki hívna egy mentőt? Nem történhet meg ez újból. Már az ájulás szélén voltam. Két éve nem történt már meg. Ne most kezdődjön elölről. Mélyeket lélegeztem, de nem tudtam elkerülni az ájulást. Egyszerre összerogytam és zuhantam a mélybe, az öntudatlanságba.

     Következő emlékem az, hogy hangokat hallok. Gépek csipogását és egy férfi hangját:

-Mégis hogy a francba ájult el ez a lány?

-Nem tudom apa-hallok meg egy fiatal, szívdöglesztő hangot.-Belépett a szobámba és egyből elájult. Esküszöm, hogy nem tettem semmit. Egyáltalán ki ő?

-Ő kellett volna matek korrepetálást tartson. Amúgy meg, ha ismered, Tóth Ádám húga.

-A húga? Ádám akkora mint én. Akkor meg mekkora a csaj?

-Tizennégy éves-válaszolom kábán.-Hol vagyok?-kérdezem mikor kinyitom a szemem.

-Istenem! Valéria! Végre felébredtél! A kórházban vagy.

-Na ne már! Mennyi ideje vagyok eszméletlen?

-Két órája. Tudod, hogy mi történt?

-Igen, bementem Edu szobájába, majd elájultam.

-Azt tudod, hogy mitől ájultál el?

-Igen, régebb volt egy betegségem. Az orvosok nem tudták megállapítani, hogy mi az. De már két éve nem ájultam el. A fenébe is! Azt hiszem, hogy az idegesség hozta vissza. Ugye behívták Ádámot?

-Igen, persze. Mindjárt itt is kell legyen.

-Köszönöm.

-Jó, hogy nem hozzánk felé jövet történt meg. Legalább ott voltam-mondta Edu.

-Szerencsémre. Pedig abból nem sokam van. Képzeld, egyszer akarok lógni, s akkor is szembemegyek az apáddal-mondom félig kómásan.

-Én is itt vagyok-mondja Károly bá'.

-Igen, tudom, éppen azért mondtam-mosolygom szemtelenül.

-Nem is te lennél, ha nem lennének ilyen megjegyzéseid.

     Ekkor rontott be Ádám a kórterembe. Látszott rajta, hogy szaladt. Az arcára rá volt írva a félelem. Tudtam mit érez. Én is féltem. Ez a betegség nem volt túl könnyű neki sem. Tudtam, hogy nagy áldozatot fektetett abba két éve is (és azelőtt is), hogy ne hagyjon magamra, hisz bármikor elájulhattam.

-Mi történt? Ugye nem....?

-De, sajnos igen. Sajnálom, amit mondtam vasárnap. Nem akartam. 

-A fenébe! Tudom, hogy nem akartad, ezzel most ne törődj-majd a két másik emberre tévedt a tekintete.-Jó napot igazgató úr! Szia Edu.

-Csá-válaszolt Edu.

-Szia Ádám. Na, akkor mi magtokra hagyunk.

-Köszönjük-mondta a bátyám, majd amint kimentek, nekem esett.-Mi történt? Mitől jött vissza?

     Tudtam, hogy az ájulásaimra érti. Meg kellett gondoljam, hogy mit mondjak neki. Elmondjam-e, hogy balhéztam Alexal? Na és Ivánékat? Edut? Úgy döntöttem, nem hallgatom el semmit. Ha mindenről tud, akkor könnyebb segítenie.

-Hát, megint veszekedtem Alex-el, utána csalódtam az összes barátomban. Mérges voltam amiatt, amit neked mondtam. Majd tetőpontnak.....

-Igen?

-Aj már! Ez annyira kínos.

-Ránéztél Edura. Igaz?-vigyorgott rám gonoszul.

-Ja. Az már túl sok volt. Honnan tudtad?

-Mindenki így reagál az igazgató fiára. Bár a lánya sem semmi. Ha kicsit idősebb lenne, azt hiszem még én is ráhajtanák a csajra.

-Na, akkor nem csak én vagyok gyönge-nevettem fel.-Mégis mekkora a csaj? Tizenkettő?

-Még kölyök. Tizennégy.

-Most kölyöknek neveztél?-tetettem a felháborodottat-Ezt még megbánod!

-Gyere, menjünk. Hiába tartanak bent, ezt jól tudjuk. Beszéltem az otthoni kórházzal. Átfaxolják ide az ügyedet. Öltözz fel, aztán mehetünk. Megkérem az igazgatót, hogy írja alá a papírokat, mert sajna nagykorú aláírása kell. Anyuék meg nem fognak miattad hazajönni.

-Igen, tudom.

17.Rész

     Másnap reggel csak arra tudtam gondolni, hogy a mai nap különleges lesz. Igen, az lesz. Alex is jön suliba, ráadásul az én osztályomba! Nem tudtam pontosan, hogy ez jó hír-e. Elsősorban még mindig haragudtam rá, de örültem, hogy itthon van. Jaj, lehetséges, hogy teljesen megzavarodtam? Nem tudom, hogy reagáljak Alex-re.

     Együtt indultunk el az iskolába, de szokás szerint Iván is velem tartott. Egyikünk sem szólt egy szót sem. Ez az állapot pontosan az utolsó sarokig tartott, ahol megtorpantam. Eszembe jutott, hogy Sárlottnak, Nándinak és Merlinnek még semmit sem szóltam az ikertestvéremről. Baszd meg! Sárlott biztosan ki fog nyírni emiatt. Merlin és Nándi nem tudom, hogy fog reagálni, de Sárlottban biztos vagyok...
-Ahm....Iván! Én még semmit sem szóltam Alexről Sárlottéknak. Egyiküknek sem. Szerinted ki fognak nyírni?
-Hát...Sárlott biztosan, talán Nándi is, de Merlin nem, ő túl nyugodt természetű.
-Miért is nem csodálkozom, hogy nem csak Ivánnak nem beszéltél rólam? Mindegy is, úgysem tudom, hogy mért haragszol rám...
-Na idefigyelj tökfej: ha a többiek is benne vannak, lóghatsz velünk. Megtűrlek magam mellett. Sőt, még azt is megpróbálom elérni, hogy a padodat az enyém mellé tegyék. Cserébe csak annyit kérek, hogy ne tégy úgy, mintha nem tudnád, hogy mit tettél-akadtam ki.
-Rendben-mondta. De hallottam, ahogy ezt motyogja: "Ha még tudnám is!".
     Na persze, megint belemegyünk a kis játékába, hogy neki fogalma sincs mit tett. Mellesleg természetesen mindenki hisz majd neki és engem ítélnek el, mert haragszom rá. Csak a szokásos... Továbbmentünk, de az osztályba lépve azonnal letámadtak mindhárman.
-Ki vagy? Hogy hívnak?-kérdezte Alexet Merlin.
-Honnan ismered ezt a szépfiút? Na és Iván honnan?-súgta a fülembe Sárlott.
-Hé szöszi! Ennek meg mért pont olyanok a szemei meg az arcvonása, mint neked?-ordította a fejembe Nándi.
-Oké, oké! Hagytok felelni?-mikor láttam, hogy elhallgatnak, folytattam-Ő Alex. Tóth Alex. Onnan ismerem, hogy az ikertesóm. Iván meg onnan, hogy már találkozott vele szombaton. És Sárlott: nem is igaz-mások furán néztek az utolsó mondatomért, de Sárlott felkacagott.-Nándi, neked gondolom válaszoltam azzal, hogy ikrek vagyunk.
-Mi? Van egy ikertesód és még nem is mondtad el?-nézett rám hitetlenkedve Sárlott.
-Valéria!-csendült Nándi hangja is-Azt hittem, hogy barátok vagyunk!
-Bocsi srácok, de róla-böktem Alex felé-nem is kellene tudnotok. De a majom keresztbe vágta a terveimet, mert neki haza kellett jönnie Angliából. Amúgy, Nándi, neked nem tartozom magyarázattal, tudod te mióta-céloztam arra az estére, mikor megcsókolt.
-Bocsi, tényleg-adta meg magát a srác.-Sárlott! Öld meg helyettem is, mert nem mondta el. Én nem tehetem, tartozom ennyivel.
-Nem, Sárlott, nem ölsz meg senkit. Valériának biztosan nyomós oka volt rá, hogy hallgasson-kelt a védelmemre Merlin.
-Ebben igazad van. Bár én sem tudom, hogy mi volt az ok, de tapasztaltam, hogy volt.
     Egyenesen Iván smaragdzöld szemeibe néztem, mert hallottam a hangjában, hogy csalódott, amiért nem mondtam el neki ezt az okot. Bólintottam egy kicsikét, tudatva vele, hogy még ma elmondom. Jelentőségteljesen nézett rám. Tudtam, hogy azt kérdezi vele, hogy elmondom-e a többieknek is. Alig észrevehetően megráztam a fejem.
-Hahó! Mi is itt vagyunk-reagált Nándi.-Mit tudtok ti így megbeszélni egyáltalán?
-Te teljesen vak vagy? Valéria tudatta Ivánnal, hogy elmondja neki az okot, erre Iván rákérdezett, hogy nekünk is elmondja-e, amire annyit "mondott", hogy nem, csak neki-mondta egy szuszra Sárlott.
     Felsóhajtottam. Ezt meg hogy a fenébe vette ki? Erre még Merlin is képtelen volt. Talán túl jól ismer engem. Nem. Nálam látható volt a bólintás, meg a fejrázás. Ivánt ismeri jól. Na de ennyire? Miről maradtam le én? Ezt meg kell tudnom. Ha tényleg ennyire ismerik egymást, akkor ki kell derítenem, hogy honnan. Csak egy a kérdés: Ivántól vagy Sárlottól? Esetleg valamelyik másik fiútól? Mindegy is. Na és Alexnek meg kéne bocsájtanom? Megérdemli? És anyáék miért nem foglalkoznak velünk? Alex, pedig a kedvencük volt, de most úgy bánnak vele is mint velünk. Miért van ez?
     Arra eszméltem fel, hogy valaki átölel. Alex volt az, de nem tudtam, hogy miért tette. Kérdőn néztem rá. Mire ő meglepődött.
-Te észre sem vetted, hogy sírsz?
     Egyből a szememhez érintettem a kezem. Nedves volt, tényleg sírtam. Utáltam magát a gondolatot is, hogy a szüleim ezt hozzák ki belőlem. Szükségem volt valakire, aki megért. Hirtelen visszaöleltem Alexet. Régen annyira jól egyeztünk. Ő volt a legjobb barátom, én pedig az övé. Még jobban sírni kezdtem. Hiányzott a bátyám (10 perccel nagyobb nálam). Hiába is tagadtam annyi éven keresztül, szeretem őt és hiányoltam.
-Szeretlek-mondtam ki három éve először.-Hiányoztál...
-Én is téged.
-A francba! Miért ismertem be?-húzódtam el tőle.-A dögbe bele! Hogy lehetek ekkora egy hülye?
      Kiviharoztam a teremből, mindenki szeme láttára és elrohantam a mosdóba. A kagylók melletti üres falrésznek vetettem a hátam, majd lecsúsztam. Sírtam, ahogy csak bírtam. Nem tudtam leállni. Sírtam amiatt, hogy ilyen hülye vagyok, amiatt, hogy ilyen szüleim vannak, meg amiatt is, hogy Ádámmal is összevesztünk. Igen, összevesztünk, Alex miatt. Pontosabban amiatt, hogy nem akarok megbocsájtani neki, Ádám pedig arról próbált meggyőzni, hogy Alex nem tett semmi szörnyűt. Egyszerűen éreztem, hogy egy teljes érzelmi ronccsá változtam. Nem volt erőm összeszedni magam, nem tudtam felállni. A sírást már abbahagytam, mivel kiszáradtak a könnycsatornáim.
     Egyáltalán nem úgy történt, mint a filmekben, meg a könyvekben szokott: az égvilágon senki sem jött utánam. Még Iván sem, akitől a legjobban vártam volna. Azzal vigasztaltam magam, hogy talán már bement a tanár. Ez sem jött be: mikor megszólalt az óra végét jelző csengő, akkor sem jött senki. Megvártam, míg megkezdődik az új óra, s akkor elindultam, hogy hazamenjek. De rólam van szó. Ekkora pechje senkinek sem lehet rajtam kívül. Ahogy mentem a folyosón, szembetalálkoztam az igazgatóval.
-Á, Valéria! Most már lógsz is?
-Bocsánat igazgató úr, de nem érzem magam túl jól. De talán a kisírt szemeim is elárulják ezt.
     Furán végigmért, majd intett, hogy kövessem. Legnagyobb meglepetésemre, nem az irodájába vitt. Benyitott egy üres osztályterembe, majd helyet foglalt a tanári asztal mögött. Én bevágódtam a legelső padba. Egy ideig csak nézett, majd megszólalt:
-Valéria! Nálad valami nem stimmel. Gondolj csak bele: majdnem kitűnő vagy mindenből, a fogalmazásaid olyanok, hogy a tanárnőd folyton arról győzköd, hogy be kéne küldenem valamilyen pályázatra, a barátaid nem rontanak el téged. Ismerem őket óvódás koruk óta, na persze Ivánon kívül, de ő is rendes gyerek. Midig időben megírod a házi feladataidat és még a matek is tökéletesen megy. Mi több, tudod azt a matekot is, amit a bátyád tanul, két évvel elébb tartasz belőle, mint a kortársaid.  Ellenben folyton zűrbe keveredsz. Verekedsz, feleselsz és most még lógsz is. Látod a hibát?
-Igen-motyogtam halkan.
-Kinek a figyelmét akarod felhívni magadra?
-Senkiét, csak egyszerűen ilyen vagyok. A verekedésekre az a magyarázatom, hogy Anna sértegethet engem, de a barátaimat hagyja ki ebből. A feleselésre csak annyit mondhatok, hogy nem tűröm az igazságtalanságot, még akkor sem ha nem velem történik. A lógás, meg csak....-nem tudtam, hogy hogy magyarázhatom meg.
-Igen?
-Az első órám előtt teljesen összetörtem, úgyhogy elmentem a mosdóba sírni. Csak tudja mit? Beszélt nekem a barátaimtól. Csak egy kérdésem lenne: mégis milyen barátok? Azok, akik nem kíváncsiak rám? Azok, akiket nem érdekli, hogy mi van velem? Akik nem jönnek utánam még akkor sem, mikor szünet van? Nem, nekem nincsenek igazi barátaim, sosem voltak. Ettől csak még jobban szétestem, nem lettem volna képes visszamenni abba a terembe. Oda, ahol senkit sem érdeklem. Nekem az égvilágon senkim  sincs, csak Ádám, de most még vele is összevesztem.
-Hé, nyugi! Ez nem igaz, te is tudod. Ádám mindig szívesen melléd állt, most sem hagyna cserben. A barátaidnak pedig biztosan nyomós okuk volt, hogy ne menjenek utánad.
-Ha maga mondja. Ugye nem szól a szüleimnek? Na és a magaviseletemmel mi lesz?-néztem rá tiszta szívből aggódva.
-Hallgatok. A magaviseletednek sem lesz bántódása. Egy feltétellel.
-Bármit.
-Korrepetálod a fiamat matekból. A kilenc-tizedikes anyagból. Heti legalább három órában.
-Rendben. Felőlem akár többen is. Nincs gond.
-Jó, akkor a mai nap jó lenne kezdésnek, mondjuk négykor? Ez a címem-nyújtott felém egy cetlit.-Ha kérhetlek, az otthonomban ne igazgató úr-azz le. Ott neked egyszerűen Károly vagyok.
-Oké. Mondjuk az is előnyös lenne, ha tudnék valamit a fiáról. Legalább a nevét. Ha már egyszer pótórát kell tartanom neki.
-Eduárdnak hívják. Mindenki Edunak szólítja. A hülye megjegyzéseire nem kell figyelni...nem éppen egy mintagyerek. Bár elfogultabb vagyok vele egy picit, mint a többi diákommal, így is hetes magaviselete van. Talán azt se bánnám, ha kicsit rendbe szednéd őt, nem buta gyerek, csak nem érdekli semmi. Amúgy a tíz A-ba jár. Na de nem tartalak fel. Irány haza, mielőtt kicsöngetnek és szedd össze magad. Ne hagyd az embereket, hogy csak úgy kiakasszanak.
-Megpróbálom-sóhajtottam fel.

     Elindultam haza, fel kellett készülnöm az órára. Bementem Ádám szobájába, hogy átnézzem még egy kicsit a matekot. Hihetetlen, hogy milyen rendetlenség van ott. Még az én szobámhoz képest is. Kicsit gyakoroltam is, hogy biztosan tudjak segíteni.
Majd fél négykor elindultam "Károlyékhoz".