22.Rész

     Már este 23:13 óra volt, én pedig ott álltam az ajtó előtt, arra

várva, hogy kinyissák nekem. Mekkora barom vagyok! Már indultam volna haza, mikor megjelent Krisz az ajtóban. Mondom én, hamarabb alszanak Andi néniék, mint ő meg Áki. Mikor meglátta, hogy én vagyok, kikerekedett a szeme. Beléptem, ő pedig átölelt. Nem akarta elhinni, hogy én vagyok. Tényleg rég nem láttuk egymást. Egy éve találkoztunk utoljára, mikor az apáink összevesztek. Akkor fogadtam meg, hogy én sosem fogok többé összeveszni Ádámmal. De akkor lássuk, hogy állunk most.
-Húgi!-ordította el magát, amire azt hiszem, felébredt a fél utca.-Te meg hogy kerülsz ide?
     Mielőtt válaszoltam volna, egy másik hangot hallottam a konyha felől:
-Húgi? Itt van a kedvenc uncsi tesóm?-jött a konyha felől egy sonkás-sajtos szendviccsel a kezében. Atya ég, hogy tud még ebben az órában is enni?-Kérsz?-mutatta a szendvicset. Csak megráztam a fejem.-Tényleg te vagy az Valéria?
-Igen, én vagyok az Áki.-kérdeztem, ő pedig öt percig ölelt, de nem bántam. Hiányzott a drága uncsim!
-Hogy kerülsz ide?-kérdezték egyszerre. Ikrek.
-Hosszú. Menjünk fel inkább. Andi, Tamás?
-Alszanak. Akkor gyere, vagyis tudod az utat-túrt bele a hajába Krisz.
-Melyikőtökhöz menjek?-tettem fel a szerintem normális kérdést, mire meglepődtek.
-Természetesen a te szobádba-röhögte el magát Áki.
-Upsz...
    Ja, igen. Mindig annyit voltam náluk, amennyit csak lehetett. Ezért is van nekem szobám ott. Mióta csak az eszemet tudom, a testvéremnek tekintettem mindkettőjüket. Mégis Ákival jöttem ki jobban. Talán azért, mert ő kevésbé hasonlított rám, mint Krisz. Áki abszolút mindent tudott róla

m, egészen egy évvel ezelőttig, Krisz pedig csak majdnem mindent. Tehát lecsaptam a deszkámat az "ágyamra", majd körülnéztem: semmi sem változott. A kék-piros szoba, az egyik falán egy óriási focilabdával, a másik fal, a kedvenc együtteseimmel, énekeseimmel, koncertek plakátjával. Az íróasztalom, a könyvespolcaim, a szekrényem, a három babzsákfotelem. Mégis a fekete ágyterítő és takaró fogott meg legjobban. Emlékszem, azért választottam a feketét, mert abban az időszakban, mikor ezt választottam, eléggé depis voltam, ezért lett fekete. A szoba pontosan úgy volt hagyva, ahogy utoljára kiléptem belőle, vagyis rendetlenül. Elmosolyodtam ezen. Mintha egy eltűnt húg lennék, akiről bár tudják, hogy többé nem jön vissza, mégis bíznának benne. Kicsit kellemetlen érzés fogott el. Többször kell majd idejönnöm és nem csak miattuk. Miattam is. Olyan otthonosan éreztem itt magam, mint sehol máshol. Az a hely állandó volt, azzal szemben, hogy mi már legalább ötször költöztünk.
-Na, akkor mesélj!
-Jo. Röviden: elköltöztünk, lett négy jó barátom, visszajött Alex, összevesztem mind a négyükkel, összevesztem Ádámmal, anyáék még mindig ugyanannyit dolgoznak, ha nem többet, kaptam egy szép srácot. Kár hogy a diri fia és a matek korrepetáláson kívül semmi közünk egymáshoz. Utál az évfolyamom két legnagyobb plázapicsája. Ja és mellesleg, megint elájultam.
-Hosszabban, mert ez így érthető de nem egész.
-Mit mondjak el hosszabban?
-Miért vesztél össze Ivánnal?-összeráncoltam a homlokom-Tudod, Facebook-megint furán néztem rá.-Tudom, hogy nem volt bejelölve, de ismerem. Rendes srác.
-Mert nem állt mellettem, mikor a legnagyobb szükségem lett volna rá. Tudjátok, Alex. Igen, még mindig ugyanaz a téma-válaszoltam a fel nem tett kérdésükre.
-A szép srác? Ugye csúnyább mint én?-kérdezte Krisz, hát ki más?
-Igen, Krisz, hisz tudjuk, hogy te vagy a földön a legszebb ember. Mondjuk Áki ugyanúgy néz ki, mint te, de mindegy-tényleg ugyanúgy néznek ki, csak a hajuk van általában különbözően. Esküszöm, hogy mikor ugyanúgy hagyják, néha még én is összekeverem őket.
-Az ájulás? Még mindig az a história?-Érdeklődött Áki is.
-Igen. Még mindig nem tudják az okát. Azért reménykedek, hogy ez egyszeri alkalom volt. Utálom a kórházakat.
-Ádám?
-Hát, valójában ő volt az utolsó vízcsepp. Miatta jöttem el. Bár nagyon sajnálom, hogy másképp nem jutott eszembe meglátogatni titeket-nézem rájuk bűnbánóan.-Nagyon kiakasztott ma. Elmentem hozzá a deszkaparkba, mert akartam beszélni vele, s egy hülye plázapicsával volt. De ez még nem minden. Cigizett is, annak ellenére, hogy elítélte az ilyen embereket. Mikor meg kérdőre vontam, akkor azt mondta, hogy elcsesztem az életét a betegségemmel. Mintha én kértem volna rá, hogy üljön velem.
-Ne már! Ő nem ilyen! Biztosan nem gondolta komolyan-próbáltak nyugtatni.
-De igen. Teljesen komolyan gondolta. Ha nem bánjátok, én lefekszem. Nagyon szar napom volt. Majd reggel szólunk Andiéknak, hogy itt vagyok. Oké?
-Oké, de én veled maradok-mondta ellenkezést nem tűrő hangon Áki.
     Egyáltalán nem bántam. Kinyitottam a szekrényem ajtaját. Siker. Most is mint mindig, most is ott lapult jó pár ruhám. Kivettem egy nadrágot, meg egy blúzt, majd elmentem zuhanyozni. Olyan otthonosan mozogtam, mintha itt laktam volna. Mikor visszamentem Ákoshoz, kólával várt. El is fogadtam, de ki ne imádná a kólát? Pár perccel később már fáradtan, egy-egy fél fülhallgatóval a fülünkben, Three Days Grace-t hallgatva feküdtünk le és nyomban el is nyomott az álom.
    Reggel fél álomban hallottam, amint Andi Kriszt kérdezi, hogy hol van a bátyja (sok is az a két perc). Amennyire hallottam, Krisz mosolyogva mondta, hogy az én szobámban.
-Már azt hittem, hogy leszokott erről!-sóhajtott Andi-Már rájöhetett volna, hogy Valéria nem fog többé jelentkezni. Ne is mond, tudom, sokat jelentett neki az, amikor elment. Mégis, így csak kínozza magát.
     Ezek szerint meg is van a felelős a szobám maradásáért. Bár gondolhattam volna. Csak azt nem akartam elhinni, hogy ennyire megbántottam Ákit azzal, hogy nem jelentkeztem már hosszú ideje. Még jobban hozzábújtam, mire elmosolyodott álmában. Nincs kétségem. Hiányoztam neki. Még a kicsengetésén sem voltam. Hogy is lehettem ekkora idióta? Mit foglalkoztam azzal, hogy apa megtiltotta nekem, hogy elmenjek? Ekkor nyílt az ajtó. Andi pedig felsikkantott örömében.
-Krisz! Te tudtad, hogy itt van? Miért vagy ekkora mocsok kisfiam? Szólhattál volna.
-De anya, akkor hol marad a meglepetés rész?
-Szia Andi!-ültem fel az ágyon.-Hiányoztál!
     Odaszaladtam hozzá és megöleltem. Ő is úgy ölelt, mint aki ezer éve nem látott. De hisz ezért ő a kedvenc nagynéném...
-Miért nem szóltál, hogy jössz? Akkor palacsintát csináltam volna reggelire.
-Hirtelen ötlet volt. Amúgy meg minek kell a palacsinta, ha ti itt vagytok? Tamás?
-A konyhába. Öltözzetek fel, s költsétek fel ez a lusta majmot is-intett a fejével Áki felé.-Nem szólok Tamásnak. Örülni fog, mikor meglát.
     Örömmel teljesítettem a parancsát. A kedvenc felsőmet vettem fel, amit addig kerestem! Sosem gondoltam rá, hogy esetleg náluk maradt. Egy szaggatott farmer, meg egy lila trikó társaságában. Mikor Áki is kikelt valahogy az ágyból és felöltözött, jó kedvel mentünk le a konyhába. Mikor Tamás megpillantott, rám vigyorgott. Odamentem hozzá és szorosan átöleltem. Andi és Tamás sem faggattak, tudták, hogy elmondom, miért vagyok itt, ha rájuk tartozik. Nem sértődtek meg, mert nem mondtam el. Egyszrűen csak örültek, hogy ott vagyok.
     Előkerültek a régi képek. Krisszel és Ákival nézegettük őket. Igen, nekik nincs iskola. A szerencsések már végeztek, egyetemre meg majd akkor mennek, mikor eldöntik, hogy hová akarnak. Éppen két születésnapi képemet hasonlítottuk össze. Megdöbbentő volt. Majdnem minden születésnapomat Andiék tartották meg, mert anyumék nem értek rá. A második szülinapomon emiatt nagyon szomorú voltam. A negyedikre már megszoktam és láthatólag nagyon örültem az Andi néni által készített tortának.
     Később elmentünk Ákiék egyik barátjához, akivel én is nagyon jól egyeztem, már ameddig még jártam oda. Vele és a testvéreivel csaptunk egy jó kis focimeccset: három-három ellen. Természetesen Áki, Krisz és én nyertünk. Senki sem győzi le a Tóth unokatestvéreket! Már egy jó ideje nem éreztem ilyen jól magam. Egyszerűen csodás nap volt. Csak az volt a szívás, mikor hazamentünk hozzájuk. Ádám már ott vár, Alexel együtt.