18.Rész

   Az új résszel együtt, új karakter található a szereplők közt. Valamint nagyon örülnék pár visszajelzésnek (pipa, komment)..... Jó lenne tudni, mit gondoltok a részekről.

  Nagy bosszúságomra ragyogott a nap és meleg volt. Ajj már mikor jön a tél? Az időjárás miatt, kicsit ideges pofával tettem meg az utat. Senki sem járt az utakon. Ami fura volt, se Alex, se Ádám nem ért haza még, mikor elindultam. Ádám biztos a  haverjaival lóg. Ami Alexet illeti, ő pedig valószínűleg az ÉN "barátaimmal" van. De mindegy is volt, mert megérkeztem a kijelölt címre. Csöngettem, majd illedelmesen megvártam, míg valaki ajtót nyit.

-Szia Valéria!-mosolygott rám az igazgató.

-Jó napot iga....úgy értem Károly.

-Valéria, ő a feleségem-mutatott egy alacsony, sovány nőre. Arca büszkeségre utalt.

-Jó napot!

-Á, szia. Sokat hallottam rólad. Szólíts csak Kingának.

-Rendben. Gondolom, nem éppen jó dolgokat meséltek rólam-nézem az igazgatómra.

-Hát, ami azt illeti, hallottam a rossz oldaladról is. Ezzel ellentétben beleolvastam pár fogalmazásodba. Egyszerűen káprázatosan írsz. Az én dicséretemet pedig nem sokan kapják meg, tudod, régen magyar tanárnő voltam.

-Köszönöm, de nem fogadhatom el a dicsértet. Tisztában vagyok vele, hogy egyáltalán nem jók a fogalmazásaim.

-Még ilyet!-csattant fel Károly bá'-Ez a lány nincs tisztában a képességeivel-mondta, a felesége pedig bólogatott.

-Nagyon is tisztában vagyok velük. De mindegy is. Tarthatom az órám?

-Persze. A fiam szobája az emeleten van, az ajtót pedig meg fogod találni. Mennyiért tartsz neki órát?-kérdezte a nő, én pedig lesokkoltam.

-Teljesen ingyen, cserébe pedig nem köpnek be a szüleimnél és a magaviseletem is tízes marad.

-Ne légy már ilyen Valéria-nézett rám az igazgató.-Egyszerűen mondj egy összeget.

-Oké. Itt az összeg: semmi. Nézzék, nem fogadok el pénzt. Elsősorban, épp elég dolgot kapok, mint diák, másodszor pedig szívesen segítek bárkinek.

-Hát rendben. Na, akkor irány tanulni.

     Felmentem az emeletre és úgy, ahogy mondták, megtaláltam a szobát. Az ajtaja feketére volt festve és a falon át is teljesen jól hallható volt a metál zene-megborzongtam, utálom az ilyen zenéket. Benyitottam, mire a srác felkapta a fejét. Egyenesen a szemeimbe nézett. Barna szemitől megborzongok, de most jó értelembe, melegség önt el. Na ne! Azt hiszem elvörösödtem. A srác beletúr a fekete, eléggé hosszú hajába. A francba! Valaki hívna egy mentőt? Nem történhet meg ez újból. Már az ájulás szélén voltam. Két éve nem történt már meg. Ne most kezdődjön elölről. Mélyeket lélegeztem, de nem tudtam elkerülni az ájulást. Egyszerre összerogytam és zuhantam a mélybe, az öntudatlanságba.

     Következő emlékem az, hogy hangokat hallok. Gépek csipogását és egy férfi hangját:

-Mégis hogy a francba ájult el ez a lány?

-Nem tudom apa-hallok meg egy fiatal, szívdöglesztő hangot.-Belépett a szobámba és egyből elájult. Esküszöm, hogy nem tettem semmit. Egyáltalán ki ő?

-Ő kellett volna matek korrepetálást tartson. Amúgy meg, ha ismered, Tóth Ádám húga.

-A húga? Ádám akkora mint én. Akkor meg mekkora a csaj?

-Tizennégy éves-válaszolom kábán.-Hol vagyok?-kérdezem mikor kinyitom a szemem.

-Istenem! Valéria! Végre felébredtél! A kórházban vagy.

-Na ne már! Mennyi ideje vagyok eszméletlen?

-Két órája. Tudod, hogy mi történt?

-Igen, bementem Edu szobájába, majd elájultam.

-Azt tudod, hogy mitől ájultál el?

-Igen, régebb volt egy betegségem. Az orvosok nem tudták megállapítani, hogy mi az. De már két éve nem ájultam el. A fenébe is! Azt hiszem, hogy az idegesség hozta vissza. Ugye behívták Ádámot?

-Igen, persze. Mindjárt itt is kell legyen.

-Köszönöm.

-Jó, hogy nem hozzánk felé jövet történt meg. Legalább ott voltam-mondta Edu.

-Szerencsémre. Pedig abból nem sokam van. Képzeld, egyszer akarok lógni, s akkor is szembemegyek az apáddal-mondom félig kómásan.

-Én is itt vagyok-mondja Károly bá'.

-Igen, tudom, éppen azért mondtam-mosolygom szemtelenül.

-Nem is te lennél, ha nem lennének ilyen megjegyzéseid.

     Ekkor rontott be Ádám a kórterembe. Látszott rajta, hogy szaladt. Az arcára rá volt írva a félelem. Tudtam mit érez. Én is féltem. Ez a betegség nem volt túl könnyű neki sem. Tudtam, hogy nagy áldozatot fektetett abba két éve is (és azelőtt is), hogy ne hagyjon magamra, hisz bármikor elájulhattam.

-Mi történt? Ugye nem....?

-De, sajnos igen. Sajnálom, amit mondtam vasárnap. Nem akartam. 

-A fenébe! Tudom, hogy nem akartad, ezzel most ne törődj-majd a két másik emberre tévedt a tekintete.-Jó napot igazgató úr! Szia Edu.

-Csá-válaszolt Edu.

-Szia Ádám. Na, akkor mi magtokra hagyunk.

-Köszönjük-mondta a bátyám, majd amint kimentek, nekem esett.-Mi történt? Mitől jött vissza?

     Tudtam, hogy az ájulásaimra érti. Meg kellett gondoljam, hogy mit mondjak neki. Elmondjam-e, hogy balhéztam Alexal? Na és Ivánékat? Edut? Úgy döntöttem, nem hallgatom el semmit. Ha mindenről tud, akkor könnyebb segítenie.

-Hát, megint veszekedtem Alex-el, utána csalódtam az összes barátomban. Mérges voltam amiatt, amit neked mondtam. Majd tetőpontnak.....

-Igen?

-Aj már! Ez annyira kínos.

-Ránéztél Edura. Igaz?-vigyorgott rám gonoszul.

-Ja. Az már túl sok volt. Honnan tudtad?

-Mindenki így reagál az igazgató fiára. Bár a lánya sem semmi. Ha kicsit idősebb lenne, azt hiszem még én is ráhajtanák a csajra.

-Na, akkor nem csak én vagyok gyönge-nevettem fel.-Mégis mekkora a csaj? Tizenkettő?

-Még kölyök. Tizennégy.

-Most kölyöknek neveztél?-tetettem a felháborodottat-Ezt még megbánod!

-Gyere, menjünk. Hiába tartanak bent, ezt jól tudjuk. Beszéltem az otthoni kórházzal. Átfaxolják ide az ügyedet. Öltözz fel, aztán mehetünk. Megkérem az igazgatót, hogy írja alá a papírokat, mert sajna nagykorú aláírása kell. Anyuék meg nem fognak miattad hazajönni.

-Igen, tudom.