33.Rész

    Ajánlott zene: Mad World

 Miután fáradtan kimentem végre valahára a kórházból, semmi másra nem volt kedvem, csak egy gyors zuhanyt vettem és bedőltem az ágyba. Fárasztó meló az ájulás, semmi kétségem nincs e felől.
Ivánt egyelőre nem akartam látni, persze csak úgy nem küldték el, hanem azt mondták neki, hogy menjen nyugodtan haza Lolával... S az okoskák megígérték, hogy másnap meglátogatom.
     Már délután egy volt, mikor valahogy kikecmeregtem az ágyból. Kómásan betántorogtam a mosdóba, s körül-belül tizenöt percig bámultam a tükörképemet. Hát, meg kell mondjam, szarul néztem ki, de azt nagyon. Annyira nem érdekelt, mert csak a szomszédba kellett mennem, nem egy bálba. Ja, várj... Igen, azt hiszem, hogy egy bálba is képes lennék úgy menni. Jól felöltöztem, majd nagy levegőt vettem és elindultam. Most az egyszer nem a nagyi nyitott ajtót, hanem Bence. Kedvesen mosolygott rám, ahhoz képest, hogy a tesója legjobb barátja vagyok, na meg az ő legjobb barátjával jelenleg kibékíthetetlenül össze vagyok veszve... Kedves srác, szerintem legalábbis.
-Helló! Iván nincs itthon, de lassan meg kell jöjjön.... Megvárod?
-Öhm... Asszem....-gondolkodnom kellett-Hol van?
-Nándinál. De úgy tíz perc múlva kell jöjjön, mert ma ő a soros Lolával, nekem pedig mennem kell. Vagyis, már el vagyok késve, de mindegy...-húzta el a száját.
-Menj, siess. Én addig elleszek a kicsivel.
-Biztos?-bólintottam-Rendben, de nekem el ne ájulj, míg Iván nem jön. Bocs, ezt muszáj volt.
-Menj, mielőtt meg talállak fojtani-röhögtem.
     Felmentem Lola szobájába, aki békésen aludt. Ám megakadt valamin a szemem. Egy képes albumon. Kinyitottam. Nem a Loláé volt, hanem az Iváné. Lapozgattam, s megakadt a szemem. A kép, amely nekem is megvan. Egy különbséggel. Itt a kicsi énem mellé egy szívecske volt rajzolva. Hallottam az ajtó csukódását, így gyorsan visszatettem a helyére. 
-Bence! Itt vagyok, mehetsz.
-Ő nincs itt-mentem le a lépcsőn.
-Ó...Szia.
-Csövi...
     Feljött Iván is, s megcéloztuk a szobáját. Elterültem az ágyán, s lenyúltam a laptopját. Fel voltak töltve az előző esti képek is. Az utolsó tíz vele s Annával. Be kellett vallanom, jól mutatnak együtt. Tudtam róluk, mégis olyan volt, mintha egy éles tőr fúródott volna a szívembe. Inkább zenét tettem be, s megvártam, míg ő is mellém jön. A vállára hajtottam a fejem, de semmit sem szóltam.
-Ugye tudsz róla?-kérdezte.
-Annáról? Persze.-Ekkor pedig hozzátettem a világ legnagyobb hazugságát-Örülök nektek.
-Köszi. Azt hittem, rosszul fogadod majd. Tudod, eddig utáltam, meg te most is utálod, meg minden...
-Nyugi, én örülök nektek.
-Mi ez a fekete szerkó amúgy?
     Végignéztem magamon. Hű, tényleg feketébe vagyok! Pedig nem is figyeltem, mikor felvettem.
-Nem tudom...Ez akadt a kezem közé.
-Értem. Nézünk valami filmet? Választhatsz.
-Persze! Legyen mondjuk a Micsoda srác ez a lány.
-Légyszi, ne kínozz!
-Na jó, akkor mondjuk.... a Gyűrűk Ura. Az egyes.
-Oké, az már jól hangzik.
     Az ágyon feküdtünk, Iván pedig átölelt az egyik karjával. Mi így néztük azt, hogy hogy gyilkolják az orkokat. Néha egy-egy résznél felröhögtünk, majd a röhögésemet hallva, nevetőgörcsöt kaptunk. Hallottuk, ahogy nyílik a bejárati ajtó. Ivánra néztem.
-Biztos csak a nagyi.
     Aha, tényleg a nagyija volt... Kicsit sokkal fiatalabb kiadásban. Ha értitek, kire célzok. Hát persze, hogy a drágalátos Anna kellett véget vessen ennek a csodálatos délutánnak. Még nagyban néztük a filmet, mikor nyílt az ajtó. 
-Ti meg mit csináltok itt?-nézett ránk felháborodva.
-Filmet nézünk, ha nem tűnne fel!-mosolyogtam rá "kedvesen".
-S ahhoz mit kell Iván ölelgessen.
-Oké, oké, hagylak, mentem.
-Egy pillanat, van egy kis megbeszélnivalónk-állított meg.
    Kimentem Annával a folyosóra. Mégis mi megbeszélnivalója lehet velem? Pont velem? Kérdőn néztem rá.
-Hagyd békén a pasimat!
-Hogy mi?
-Jól hallottad! Hagyd békén őt, ő az enyém.
-Már megbocsáss, de én a legjobb barátja vagyok.
-Felőlem! Csak ne ölelgesd meg puszilgasd! 
-Azt csinálok, amit akarok, nem te mondod meg!
    Erre bizonyítékképpen bementem Ivánhoz, s egy öleléssel meg egy puszival búcsúztam tőle. Kifelé menet még benéztem Lolához, aki már ébren volt, de még túl lusta volt ahhoz, hogy kikeljen az ágyból. Mikor kimentem, azt hiszem, hogy kissé túl hangosan csuktam be a bejárati ajtót. Upsz.. 
     Mikor hazaértem, nem kevés indulat volt bennem, s valahogy le kellett vezetnem. Egy akkorát boxoltam a falba, hogy a mutató-középső és a középső-gyűrűs ujjaim közt elhasadt a bőr. Különösképpen nem érdekelt, le se szartam. Bőgtem, de nem mert fájt a kezem. Jobban fájt a tudat, hogy Iván és Anna együtt vannak.

Trailer!

Drágáim! Tudom, rég nem irtam, de a hétvégére tervezem az új részt. Addig is, itt van a blog trailerje! Jó nézést!

32/3.Rész

    Itt van az új rész drágáim! Bocsi a nagy csúszásért. Amúgy baromira boldog vagyok! Nézitek az x-faktort? Ha igen, ki a kedvencetek? Az enyém továbbjutott, s a második kedvencem is! :D :3 :* Jó olvasást! xoxo IL :* :3
     A kisminkelt emberi testek közt próbáltam utat törni magamnak. Mikor valamelyest megnyílt előttem a tömeg, akkor szedtem a lábam, ahogy csak tudtam. Már-már rohantam, viszont patakzó könnyeim nem érdemelnek jelest. Nem láttak tőlük az előttem álló alakot. Nekimentem, leesett, én pedig rá.

-Tudom, hogy örülsz nekem, de azért nem kell kinyírni. Na, hogy ment? Cupido nyilacskája belétek talált?-majd Nándi észrevette-Basszus! Szöszi, te sírsz? Mond, hogy a boldogságtól-megráztam a fejem.-Mi történt?-húzott fel engem is a földről.

-I-i-i-ván.....é-é-s....Ahn-nah!-szipogtam. Megdöbbent.-Ki kell jutnom innen.

     Megfogta a kezem, s magával húzott. Pár pillanattal később már kint találtam magam, a hólepte betonon. Még mindig rosszul voltam. Éreztem, hogy nem állíthatom meg. Be fog következni. A lábaim mintha csak gumiból lettek volna, felmondták a szolgálatot. A sötétség körüllepte az agyam, én pedig bábuként zuhantam a hóba.

     A következő emlékem az, hogy három arc bámul. Nándi, Sárlott és a kis Lola. Mosolyogva konstatálták, hogy helyre jöttem. Ez fura volt. Általában az ájulásom után mindenki faggatni kezd, hogy jól vagyok, s mindenképp haza akarnak cipelni. Eszembe jutott minden. Iván. Anna. Iván és Anna. Felpattantam, viszont kissé megszédültem a hirtelen mozdulattól. Nándi elkapott, amiért hálás voltam és meg ki köszöntem neki.

-Valami terv?-nézett rám Sárlott kérdőn.

-Éppenséggel lenne. Én itt nem maradok. Nem vagyok képes Iván és Anna enyelgését bámulni, szóval arra gondoltam....Hogyha ti is benne lennétek....Esetleg....
-Nyögd még ki ma!-mosolygott rám Nándi.
-Tehát, mi lenne, ha elmennénk szellemet idézni?-villantottam rájuk egy ezerwattos  mosolyt.
-Hát..nem is tudom-mondta Sárlott, hah, a kis félős-Oké, legyen.
-Felőlem-tette a nagyot Nándi is.
-Oké, én benne vagyok!-mondta a harmadik személy is.
-Nem, arról szó sem lehet! Te nem jössz!-ripakodtam Lolára.
-De miért?-szipogott-Én nem vagyok elég jó nektek?
-De kicsim, csak Iván szívbajt kapna, ha nem találna téged. Bármennyire is haragszom rá, ezt azért nem kívánom neki.
-Jó...de jövőbe mindenképp jövök-bólintott rá végül.
-Mindenképp. Hol van Merlin? Ja, meg Alex?-néztem a srácokra.
-Merlin felszedett valami csajt. Alex meg ott jön-mutatott az ajtó felé Sárlott.
     Merlin meg egy csaj? Na, ez volt az, ami oltárira lehetetlennek tűnt. Merlin leáll egy csajjal? Merlin, a jogok és elővigyázatosság embere? Csak úgy? Anélkül, hogy ki ne faggatná arról, hogy hogy áll az egyes jogokhoz, meg törvényekhez. Fura.
     Alexel is tisztáztuk a tervet, majd, miután Lolát betessékeltük a tornaterembe, célba vettük a legközelebbi temetőt. A sírkövek közt haladva, rossz előérzetem támadt. Viszont már késő volt visszafordulni. Kiválasztottunk egy tetszőleges sírhelyet, majd körbeálltuk. Elolvastuk a nevet: Ágostoni Havaska. Oké, ennél érdekesebb név nem is lehetett volna... Én kezdtem a szertartást, mivel én voltam az egyedüli, aki érdeklődést mutatott az ilyen dolgok felé. Elmagyaráztam a szabályokat: senki sem szólalhat meg az idézés idején, nem szabad kinyitni a szemünket, míg én azt nem mondom, s a legfőbb: sosem szabad felidegesíteni egy szellemet. Megkezdtem:
-Mi, Tóth Valéria, Tóth Alex, Kováts Sárlott és Marosi Nándor Alfréd, megidézünk téged, kedves Ágostoni Havaska. Jó szándékkal tesszük, nem akarunk semmi rosszat neked. Kérjük hallgass ránk! Adj valami jelet, ha átjöttél hozzánk-Mennydörgött az ég.-Ez az ő jele. Kinyithatjátok a szemetek. Kérdezzetek tőle valamit.
     Alex megkérdezte, hogy volt-e családja. A válasz egy egyszerű nem volt. Nem a természetből hallatszott, hanem mindannyian a saját fejünkben hallottuk. Nándi jött. S itt szabadult el a pokol! Azt kérdezte tőle, hogy fájt a halál. Na ez az, amit sosem szabad. Mármint a halálukról érdeklődni. Azt nem jutalmazzák.
     Nándi teste rángatózni kezdett. Felüvöltött a srác. Vérbe lábadtak a szemei s érdes hangon szólat meg. Nem volt önmaga.
-Most mind megbűnhődtök. Mindannyian a halál gyermeki vagytok.
     Előhúzott egy kést. Megindult felém. Ekkor pedig változott a kép. Egy fehér teremben ébredtem. Ismerős bűz csapott meg: kórházszag! Alex mellettem állt.
-Mi van Nándival?-szegeztem neki a kérdést.
-Mi lenne vele?-nézett rám kérdőn.-Ott ül, vele hoztunk be-mutatott a sarokban lévő székre, ahonnan Nándi felpattant.
-Hogy vagy szöszi?
-Várj. Mennyi történt meg. Azt tudom, hogy igaz volt, hogy azt mondtad, mondjam meg neki. Utána hogy volt?
-Elmentél, majd sírva jöttél vissza. Rosszul voltál, kivittelek a levegőre, majd a hóban elájultál. Onnan ide hoztunk, miután szóltam Alexnek.
-Basszus, de jó!-könnyebbültem meg azonnal. Nem igaz! Ez be jó!
    Alexre néztem, mivel muszáj volt valamit kérdeznem Ivánról, de ő nem tudta. Nem tudhatta, hogy bele vagyok esve. Hittem én!
-Amúgy, Iván is itt van, de nem engedtem be, mivel sokkolhat a tény, hogy Annával van. Azt pedig nem akarom, hogy megint elájulj itt nekem. Ha elég erősnek érzed magad, akkor beengedem.
-Küld el. Még nem akarom látni-mondtam ki, s nem is bántam meg, mert tényleg nem voltam olyan lelki állapotban, hogy őt lássam.

Nem rész, novella.

     Csak néztem, ahogy minden összedől körülöttem, nem tiltakoztam, nem lázadtam, de még csak meg sem szólaltam. Hagytam, s ez az ami nagyon fáj, hogy nem álltam ki azt mondva, hogy nem, ez nem mehet így tovább, hanem hagytam, hogy megalázzanak, úgy ültem ott, mint egy szobor. Mindenki csak nézett, de senki sem látott igazán, nem tudták mi zajlik le bennem. Csak egy tehetetlen embert láttak bennem, aki nem szól semmit, nyugodtan bántani lehet. Annyira nem érdekelt a társaság. Nagy részük véleménye csak lepergett rólam, nem éreztem, nem is hallottam meg. Két személyé viszont megbántott.
     Kornél. Ő volt az, akiről sosem gondoltam volna, hogy ellenem fordul. Most jöttem csak rá, hogy milyen hazug, kétszínű is ez a világ. Tegnap még a legjobb barátom volt. Mára már feladott, csak azért, hogy menő lehessen, hogy ne kelljen kiállnia mellettem. Tudtam, hogy ez lesz. Ugyan már, ki is maradna mellettem, mikor az egész világ rájött a titkomra, amit olyan rég óta őrizgetek, amely olyan sötét. Akkor döbbentem rá a tényre, miszerint az igaz barátság ritka kincs, mely nem várható el mindenkitől. Én őszinte voltam vele, ő viszont nem, ennyi, ez csak egyoldalú volt. Az ő érdekére. A másik Ricsi. Az ő szavai nyílként hasították át a szívem. Ezt főleg tőle nem érdemeltem meg. Úgy tűnik, bárki képes elfelejteni azt, ha valaki örökösen mellette áll, ha ő segíti át a legnehezebb időszakon. Még ő sem képes önmaga maradni, bár ezt nem csodálom. Ebben a szürke, poros világban, ahol ma élünk, nincs igazi öröm. Ha önmagad akarsz lenni, akkor elítélnek. Mindenki egyforma, senki sem áll ki, megmutatva az igazi énét. Az túl kockázatos, nem éri meg. Egyeseseknek legalábbis. Ricsi is közülük való, mármint ezt bizonyítja a viselkedése. A mi kapcsolatunk is egyoldalú volt. Én adtam, ő inkább félreállt, inkább a másik oldalra állt.
    Éreztem, hogy vagy most esek szét, vagy soha. Ekkor pedig felfogtam: erősnek kell lenni. A gyengeségünkből mások csak erőt merítenek. Azzal mi semmit sem érünk. Nem szabad az érzéseinket kimutatni, legalábbis nem igazán. Senki előtt. Azzal csak ártunk magunknak, csak megmutatjuk, hogy nekik volt igazuk, tönkre tudnak tenni. Körbepillantottam. Mindenki nem túl kedves jelzőkkel illetett. Elmosolyodtam, nem kényszerűen, hanem őszintén. Hogy milyen buták is ezek! Észre sem veszik, hogy az elítélésekkel magukat minősítik le. Ha tudnák! Mind egyformák, egy a nézőpontjuk. Mintha csak köd telepedett volna az agyuk nagy részére. Senki sem lát tovább. Nem veszik észre, hogy ők sem tökéletesek. Megsajnáltam őket, mert bár ők voltak azok, akik szánalmasnak tartottak, mégis ők szorultak sajnálatra. Nem voltak tisztában azzal, hogy kik is ők valójában. Felálltam és hátra sem néztem, úgy sétáltam el köztük. Szabad voltam, mert bár más voltam, de sokkal valódibb.
     Ledöbbentek. Porrá akarták tiporni a valódi önmagamat. Egy roncsot akartak látni a helyemen. Nem hitték volna, hogy képes leszek egyedül is kiállni ellenük. Mégis megtettem, mert mért is nem? Büszke voltam arra, aki voltam, s arra is, aki maradtam. Most pedig örülök, hogy önmagam maradtam ebben a kegyetlen világban. A valóság pedig az, hogy sokkal boldogabb ember lettem, mint amilyen az utálóim bármelyike is lehetett valaha is. Én korlátok nélkül élhettem. Ők pedig szenvedhettek, tudva, hogy nem kényelmes nekik a maszk, amelyet már megszokásból is kénytelenek voltak viselni.

Ez az én életem.

Szeretettel:

Almási Gabriella

32/2.Rész

    A srácok Ivánnak is elmesélték, hogy mennyire, de mennyire fel vagyok pörögve. Nem szóltam közbe, tudtam, hogy igazuk volt. Egyfolytában szökdöstem, majd felvettem Lolát és gyorsan pörögtem vele, ő csak nevetett. Azt hiszem, élvezte, de az is valószínű, hogy rájött milyen őrült vagyok. Már akkor rájött, így mostanában nincs gond, mert azt mondja, hogy a hülyeségeit tőlem tanulta. Hát, nem áll messze az igazságtól.
     Bementünk a tornaterembe, ami nagyon, de nagyon más volt. Mindenütt pókhálók lógtak, ködnek kinéző füst keringett a levegőben és mindenütt rémisztő lények lézengtek. Na meg az a színpad! A suli bandája lépett fel, akik nem voltak semmik. Elragadott a mámor...na, meg az az érzés, hogy ez lesz életem legklasszabb bulija. Csoportban táncoltunk a számokra. Egyszerűen kimondhatatlan volt! Mivel a sulink úgymond "visszamaradott", így egy csomó Green Day meg Ramones szám volt. A kedvencem a She's a rebel lett. Egyszerűen megimádtam azt a számot. Pár óra folyamatos szökdösés után kivonultam egy kis friss levegőt szívni. Ahogy kimentem, sűrű fehér réteget láttam. Hó! Gyorsan váltottam egy sms-t Ivánnal:

     Öt perc múlva kint termett az egész társaságunk. A kis Lola üvöltötte el magát legelőször, hogy "hócsata!", mikor pedig mindenki reagált, egymás után záporoztak a hógolyók. Kicsivel később csatlakoztak hozzánk egy másik társaság tagjai is. Sorban Áron, Dani, Misi, Abigél, Dominika és Tina. Elég jól összehaverkodtunk, így megbeszéltük, hogy esetleg elmehetnénk majd valahova együtt. Ők is szimpatikusnak találtak minket, mert hát ki nem? Még egy rend bulizás után kivonultam Sárlottal és a kicsit fáradt Lolával az öltözőbe. Üres volt, ezáltal pedig alkalmas a beszélgetésre is.

-Hogy megy itt a suli Lola?-érdeklődött Sárlott.

-Elég jól, bár az új bátyám hülye.

-Melyik?-mosolyodtam el.

-Iván, ki más?-kérdőn néztem rá-Ma szünetben odajött hozzám Artúr, erre fel Iván megkérdi, hogy milyen szándékkal jött. Artúr azt mondta, hogy velem akar beszélgetni és jobban megismerni, erre fel Iván megkérdi, hogy miért is akar megismerni. A srác erre benyögte, hogy mert szép vagyok. Iván pedig elküldte, csak úgy!

-Á, szóval ezért vagy itt?

-Igen, azt mondtam, megbocsájtok neki, ha elhoz. Bejött-mosolyodott el ravaszul.

     Igen, ne becsüld le az ellenségeidet, de egy hat éves, tündéri kislányt se! Ez alapszabály! Amit Ádám elég hamar megtanult velem.

-S hogy néz ki a fiú? Tetszik neked?

-Hát...Talán. Barna haj, szürke szem. Meg olyan kis aranyos.

-Basszus-röhögött Sárlott-Lola belezúgott Merlin öccsébe!

-Mi-kérdeztük egyszerre tőle.

-Hát a leírás pontosan találhatna Merlinre is. Amúgy meg ki ad manapság olyan nevet e gyerekének, hogy Artúr? Csak Merlin szülei.

-Na, ez kész! Itt mindenki csapaton belül lesz szerelmes?

-Ezt meg hogy érted?-kérdezte Sárlott-Csak nem?-lefagytam-Komolyan? Jújj be jó! Valéria + Iván!!!

-Ezt most hagyod abba-szóltam rá, mire leállt.

     Lola csak kuncogott. Ő tudott mindent. Miután lenyugtattam Sárlottot, kimentem az udvarra, s néztem, ahogy a hullott. Mindig is szerettem a havat, de most a hülye havazás előhozta belőlem a romantikus érzéseket. A dög vinné el! Nándi jött ki. Megtalált.

-Minden rendben?

-Nem, semmi sincs rendben! Hülye érzelmek!-bukott ki belőlem.

-Iván?-tehát tudja..bólintottam-Ne parázz nincs gáz.

-Se víz, se villany-röhögtem el magam.

-Szereted? Igazán?-egy gyatra igennel válaszoltam-Mond el neki!

-Oké!-kaptam hirtelen bátorságra.

-Egy kérdés: lenne esélyem Sárlottnál?

-Próbáld meg!-nem válaszoltam konkrétan, mert a titok az titok, de örültem nekik.

    Visszamentem a terembe, ahol egy lassú szám ment. A párok közt nyújtogattam a nyakam, remélve, hogy kiveszem Iván alakját a tömegben. Megláttam. Minden lelassult, mint egy béna tinifilmben. Iván táncolt. ANNÁVAL!!! A tánc végén pedig konkrétan láttam. Ezt nem lehet kimagyarázni. Az ajkak, melyek pár héttel azelőtt az enyémeket csókolták, most az Annáéra tapadtak. Ha legalább lehetne azt mondani, hogy Anna csókolta meg! De nem. Konkrétan láttam, hogy Iván hajolt közelebb. Nyuvasztónak éreztem a tömeget. A könnyeim szaporán folytak. Egyetlen gondolat járt a fejemben: KI KELL JUTNOM INNEN!!!!

Drágáim, most nem érzem magam képesnek, hogy összehozzak egy új részt, így a befejezés csak holnap jön. Remélem tetszett a rész! xoxo IL

32/1.Rész

Én

     A sulink halloween bulija! Hát...ööö...nem is tudom. Ilyen bulin egészen addig nem vettem részt. Megjelenés kizárólag ijesztő öltözetben. Kissé Szent Johanna Gimis, nem gondolják?! Na, mindegy. Ami azt illeti, elég jó volt, legalábbis az eleje.

Alex

    Alexel készültünk, akinek irtó nagy tehetsége van az arcfestészethez. Egyszerűen csodás lett a sminkem. Nem kétség, arcilag élethű halottmenyasszony lettem. A ruhát én készítettem, mármint én tettem tönkre egy körül-belül két éves koszorúslány ruhát. Nem sajnáltam, mert amikor felvettem, simán össze lehetett keverni magával a menyasszonnyal. Ezzel ellentétben, most klassz lett. Kicsit belevágtam itt-ott, egy pár sávot fekete ruhafestékkel pingáltam ki, a felső részét pedig beművéreztem, mint ahogy Alex a nyakamat is. Fátylat is szereztem, s azt is feketére varázsoltam a közepén. Összességében nagyon jó lett az öltözetem. Mint egy igazi halott menyasszony! Nézegettem magam kicsit a tükörben, na jó, kicsit többet. Nyugodtan mondjátok, hogy ott kezdődik a nárcizmus, nem érdekel, mert ez egyedi alkalom volt.

Nándi

     Teljesen felpörögtem. Ha valami, akkor a halloween dob fel igazán. Na meg, persze, ha összejönnék Ivánnal, de mivel ez lehetetlen...inkább maradok a halloweennél. Igen, ez az én formám. Mikor majdnem kész voltam, maradt egy utolsó döntés: magassarkú vagy converse? A normális emberek a magassarkút választották volna. A normálisak. De mivel én köztudottan őrült vagyok, tehát maradt a converse. Hát, ilyet sem lát minden nap az ember. Egy lány, menyasszonyi ruhának kinéző szettben és tornacsukával.
     Alex zombinak öltözött. A bőrére kent zöldes maszlag úgy rétegződött, mintha zöld, elhalt bőrdarab cafatok lógnának az egész testéről. Eszméletlen  volt a szerkója, de komolyan. Ádámot is láttuk a házban, aki csak egy egyszerű öltönyt vett fel vámpírfogakkal. Elavult ötlet.

Merlin

     A suli felé menet pár embert láttunk csak járni a nagy hidegben, akik jelmezünket látva csak legyintettek, tudván, hogy halloweeen van, ilyenkor pedig szokás az iskolabuli. A suli udvarába érve, tök jó szerkókat láttunk, bár Alexnek köszönhetően, bátran kijelenthettem, hogy a miénkek jobbak voltak. Egyből odaszökkentem Sárlotthoz, Merlinhez és Nándihoz. Furán néztek rám.
-Halloweenkor mindig is felpörgött. Negyedikben majdnem rávett, hogy szellemt idézzünk vele-csóválta a fejét Alex.
-Az nem rossz! Király vagy csajszi!-vigyorgott Nándi-Feltehetőleg nem is ijednél be mi?-röhögött cinikusan.

Sárlott

-Hé! Nem, nem szokásom félni. Legalábbis nem az ilyesmiktől.
     Érthették amire akarták, de én abban a pillanatban s féltem. Ciki, nem ciki, nem a parajelenségek rémisztettek meg, hanem az, hogy mit fogok érezni, mikor Iván megérkezik. Csak, hogy tisztázzuk, a buli a 7-12 osztályosoknak volt rendezve, figyelembe véve, hogy kilenckor kezdődött és elvileg hatkor ért véget. Nem is rossz teljesítmény! 
-Értem-szólalt meg hirtelen Merlin, gondolom kilogikázta, mert nem ironikusan nézett rám, csak együttérzőn.
-Tudom, hogy érted-válaszoltam végül.

Iván

     Újra átjött valaki a kapun, amely hangos nyikorgással és csattanással tért vissza a helyére. Odakaptuk a fejünket és elmosolyodtunk, mert Iván érkezett meg. Viszont nem egyedül. Egy aprócska kezet szorongatott, melyet a kis Lolácska mondhatott magáénak.

Lola

31.Rész

     Az idő úgy röpült, hogy észre sem vettük. Egy hét, két hét és máris október utolsó hetébe ütköztünk. A tanárok keményen nyomták a feleltetéseket és a dolgozatokat, mi meg atom keményen tanultunk. Már aki tanult egyáltalán. Edu pótóráin jól szórakoztunk, mert bár kissé nagyképű a srác, de egész jó társaság. Sárlottal is egyre többet lógtam, de sajnos nem lehettem vele teljesen őszinte. Ivánról nem szóltam semmit. Sem arról, hogy beleestem, se arról, hogy megcsókolt. Az ikreknek mondtam el csak, na meg persze egy barátomnak, de csak egynek. Egy olyannak, akiről tudtam, hogy nála biztonságban vannak a titkaim. Merlin. Ő túlságosan bele van őrülve az emberek jogiba, ahhoz, hogy akár egy titkot is elkotyogjon. Meghallgatott, sőt még azt sem vágta a fejemhez, hogy ő megmondta, s nem büszkélkedett vele, hogy igaza volt. Na meg Lola számít? Ő tudott róla, hogy szeretem Ivánt, na meg arról a csókról is, viszont a másodikat nem én mondtam el neki. Az Iván volt. Mikor rákérdeztem, hogy miért mondja el, akkor azt válaszolta, hogy nem említette neki, hogy titok, így fegyelmeztettem rá én.
     Lolával is sok időt töltöttem. Általában Ivánnal együtt, de néha csak kettesben is. Mellesleg Ivánnal rendben van minden köztünk. Azt az estét kitéptük az emlékeinkből, nem említsük. Mi ketten rendeztük be Lola új szobáját. A kislány nem volt jelen az átalakításkor, de mikor meglátta, nagyon örült, s a nyakunkba szökött. Annyira, de annyira aranyos volt! A szoba nem volt cifra, inkább egyszerű, de mégis szép. Ez illett legjobban Lola természetéhez. Azt gondolom, hogy ő érettebb volt annál, mint sem egy Disney hercegnős szobát akarjon. Persze a rózsaszín az elmaradhatatlan volt, mivel mint kortársainak, neki is az a kedvenc színe.
     Iván nagyija átíratta Lolát a helyi suliba. Eddig a városba járt, de most nem lett volna ki vigye és hozza. Nem tiltakozott, hogy ott akar maradni, azt mondta, hogy neki mindegy. Volt gy olyan sejtésem, hogy nem igen voltak barátai arrafelé. Tapintatosan rá is kanyarodtam a témára, ő pedig őszinte kislány révén, elmondta, hogy igazam van. Nem kérdés, bízik bennem.
     Persze senki se gondolja róla, hogy nem tud kis ördögfajzattá változni. Ő is gyerek. Nem is egyszer vívtunk barátságos csatát egymás ellen. Az elején még kíméltem, de egy idő után rájöttem, hogy nem kell. Akár így is simán felveszi a harcot. Nem kell őt félteni. Megtanítottuk focizni is, amibe startból beleszeretett. Simán ki tudtam jönni vele, mint ahogy a barátaim is. Szünetekben velünk ült, mert még nem szerzett magának barátokat. Nem bántuk és ő sem. Esküszöm, hogy a fiuk hülyék. Nem voltak képesek tapintattal lenni arra, hogy egy hat éves gyerek van velünk. Nem, ők úgy káromkodtak a jelenlétében is, mint a vízfolyás. Iván is. Azt hiszem, hogy Lola már megtanult profi szinten szitkozódni, de a baszd meg kifejezést már mindenképp megjegyezte, mert ő is használta:
-Baszd meg Nándi! Hogy a francba lehetsz ennyire hülye?!-tette fel e kérdést Nándi egyik olyan kérdésére, amit még az ovisok sem tesznek fel, mert már tudják.
-Lola!-szóltam rá mosolyogva-Ne beszélj csúnyán.
     A fiuk csak röhögtek rajta, egyáltalán nem érdekelte őket, hogy tőlük tanulta. Mikor pedig megemlítettem ezt nekik, akkor csak legyintettek, ezt mondva:
-Pár év múlva úgyis megtanulná őket. Most már pár év ide vagy oda...
    Nem szóltam többé bele. Végül is igazuk volt. Komótosan baktattunk be az osztályba. Kedden öt óránk van, az utolsó meg osztályfőnöki. Lolának négy, de teljesen egyedül lenne otthon, így minden kedden beáll az osztályunk közösségébe egy órára. Kaptunk az oszinktól egy jó meg egy nem olyan jó hírt: pénteken halloween-i bulit tartunk, viszont ki is fogjuk húzni, hogy ki kivel fog keringőzni az év végén. Én meg a tánc! Jaj!

A kövi rész pénteken jön és történetesen halloween lesz, így az a buli is a kövi részekben lesz. Pénteken 3 részt teszek fel, a buli eseményeivel. Remélem tettszett ez a rész! Pusziiii :* xoxo IL

Segítség!

Na, szóval beugrott két lehetséges változat, ami a nyár egy részét illeti (a többi stabil), s egyáltalán nem tudok dönteni, ezért titeket kérlek meg rá, hogy mondjátok meg melyik tetszene jobban. Az egyik az lenne, hogy egy táborba mennek a nyáron, a másik pedig azt, hogy fesztiválra. Mindenképpen együtt lesz a csapat, mindkét alternatívában. Légyszi írjátok meg kommentbe, hogy melyiket szeretnétek... Előre is köszi! Puszillak titeket! xoxo IL

30.Rész

Elnézéseteket kérem a tegnapi rész elmaradásáig, de fogadni merek, hogy ha ti is ilyen csúnyán összevesznétek a szüleitekkel egy nyolcas (magyarba 4-es) miatt, akkor nem lenne sok kedvetek irni. Mellesleg a tesóm, aki matek licit végzett, megnézte, s az amit a tanárnő javitásnak szánt, az sem volt helyes (abból amit irt, az jött ki, hogy -3 nagyobb mint 3), s még az ilyenek adnak nekünk jegyet! De mindegy. A lényeg, hogy itt az esküvő befejező része, remélem tetszeni fog! Jó olvasást! xoxo IL

     Nem volt kedvem visszamenni az asztalomhoz és persze az is rátett egy lapáttal, hogy Iván ott volt. Inkább szorosan Áki mellett haladva, célba vettük az ő asztalukat. Ahogy odaértünk, Amanda el is rángatta Ákit, azzal a kifogással, hogy ő az egyetlen, aki még nem táncolt vele. Hát igen, az hülye uncsim még be is vette. Valójában az volt Amanda baja, hogy ott volt pár barátnője és bizonyítani akarta, hogy ő bizony táncol egy szépfiúval. Igen, neki is az uncsija Ákos, de a barátnői ezt valószínűleg nem tudták. Sóhajtva ültem le Krisz ölébe.
-Ne márt!-förmedt rám-Két üres hely is van. Mért ültél az ölembe?
-Csak-mosolyogtam.-Tudom, hogy idegsítő tudok lenni, de na. Ismersz-nyomtam egy puszit az arcára, amitől láthatólag megenyhült.
-Igen, ismerlek. Kedvenc uncsi drágám. Pont ezért látom, hogy te bizony bőgtél-vette halkabbra a szót.-Máskor nem vált zöldbe a szép kék szemed. Mond el a bánatod Tóth Kristóf doktorbának. Vagy inkább dilidoki legyek?
-Nem, az már megvolt. Te csak az uncsim légy!
-Jó-jó, de az az uncsid, akinek elmondod, hogy mi bajod.
-Semmi-átható tekintettel nézett rám.-Na jó na. Táncoltam Ivánnal. Pár napja rájöttem, hogy szeretem, most meg az egyik kedvenc számomra bőgni kezdtem, miközben táncoltunk, mert rájöttem, hogy többé nem fog megtörténni.
-Az szívás. De honnan tudod, hogy ő nem szeret?
-Onnan, hogy ki szeretne egy olyan lányt mind én-mutattam rá a hiba kezdőpontjára.
-Te most hülyülsz velem? Az emberek összesúgnak a hátad mögött. Mindenki egyhangúan véleményezi, hogy jól nézel ki! Ha még egyszer ilyent hallok, akkor én, saját kezűleg fojtalak meg.
-Ja-ja. Úgy van ahogy mondod-mondtam ironikusan, amit már rég meg is szokott tőlem.
     Valami olyasmit morgott az orra alatt, hogy ilyet sem lát sokat a föld. Nem vettem számba,
inkább Ákiékat néztem, akik már a harmadik táncuknál jártak. Amanda idegölő tud lenni, így nem csodáltam a srác meggyötört arcát. Gondoltam megmentem én is a megmentőmet. Odamentem hozzájuk, majd kijelentettem, hogy az én sorom, mire Amanda duzzogva átadta Ákost, ő pedig megkönnyebbülve sóhajtott. A Wonerwall-ra táncoltunk, ami meglepett, mert ilyen "régi" zenét már
 nem is hallgatnak sokan. Egy punk-rock banda meg végképp nem, mégis tudták a számot. Hát ez fura. Nem épp kevés számot táncoltunk végig, s közbe sztorizgattunk meg röhögtünk. Csak a szokásos. Már fullra ki voltam, mire Krisz is megjelent. Éljen! Vele is több számot táncoltunk végig. Egyszerűen mesés volt, de komolyan. Minél többet táncoltunk, annál több energiám lett.
    Egyre csak jöttek az ismerősök, rokonok, én pedig más időkkel ellentétbe, táncoltam és még élveztem is, olyan jól szórakoztam, mint már rég nem. Alexel is táncoltam, akivel úgy érzem, egyre simább a kapcsolatunk. Én már nem haragszom rá annyira, ő pedig egyre jobban törődik azzal, hogy mi van velem. Lassan olyanok leszünk, mint amilyen voltam még pár hete Ádámmal. Őszintén szólva, érzem, hogy hivatalosan is meg kell bocsátanom neki, sőt talán még egy bocsánatkérést is megérdemel, mert kezdem lehinni, hogy tényleg nem tudja, hogy mit tett, így nem önszántából bántott meg.
     Mégis ezután kezdődött az éj igazi furcsasága. Pontosabban akkor, mikor elvesztettem a fülbevalóm és engedélyt kértem Blankától hogy keressek valami, ruhámhoz passzolót a szobájában. Gond nélkül megengedte, nem hiába, nagyon jó kapcsolat alakult ki köztünk az évek során és teljesen megbízik bennem. Én voltam az első (még a családja előtt), aki megtudta, hogy András eljegyezte...
     Kutakodtam az ékszeres dobozában, mikor a bejárati ajtó csapódását hallottam. Nem törődtem vele, csak akkor, mikor már a szobaajtó nyílását hallottam. Megfordultam, s Ivánnal találkozott a tekintetem. Nem tudtam elképzelni, hogy ő mit keres ott. Utánam jött? Tovább kerestem, mire mellém ért. Átölelt hátulról, majd egy puszit nyomott az arcomra.
-Haragszol rám?-nézett rám szomorúan.
-Dehogy. Mi okom lenne rá?
-Az jó, ha nem. Mit csinálsz?
-Fülbevalót keresek, elhagytam az egyik felét.
-És ha azt mondanám, hogy én meg megtaláltam?
-Hálás lennék érte.
-Akkor megtaláltam-emelte fel a fél fülcsimet.
     Utána nyúltam, viszont az arcunk vészesen közel került egymáshoz. Zavarba jöttem. Legszívesebben megcsókoltam volna, de tudtam, hogy nem szabad. Inkább visszatartottam magam.
Ő ellenben az ajkaimra nézett, majd a szemembe, majd újra az ajkaimat vette célba. Közelített, majd megcsókolt. MEGCSÓKOLT! A meglepettségtől még visszacsókolni sem tudtam, ő pedig elég hamar elhúzódott. Várt egy kicsit, majd megszólalt:
-Bocsi, hiba volt.
     Ennyi. Hiba volt. Hát persze! Hogy lehettem ilyen hülye? Neki ez csak egy hibát jelentett, semmi többet, míg nekem minden reményem. Neki ez egy kis semmiség volt, míg nekem attól az egy mondattól darabokra tört a szívem. Nem mondtam semmit. Ő sem. Az éj hátralévő részét csendbe töltöttük el. Nem volt mit mondanunk egymásnak. Még akkor sem szóltunk egymáshoz, mikor kiszállt a kertünkben a kocsiból és hazament.
     Nekem pedig egész nap (hatkor értünk haza, de egyáltalán nem aludtam) ezen az egy mondaton járt az agyam: "Bocsi, hiba volt.".

29.Rész

  Kedves olvasóim! Sajnálom, hogy megvárattalak, de ime az új rész! Jó olvasást! Szeretlek titeket! xoxo IL

  Miután vége volt az esküvőnek, egyenesen Blankáékhoz mentünk, ahol a kertben egy hatalmas sátor volt felállítva. Fehérsége virított a sötétben, bentről pedig fény szűrődött ki. Egy kalauz állt a bejáratánál és amint megmondtad a neved, mondta is, hogy hányas asztalnál ülsz. Én a négyeshaz kerültem, közel a menyasszonyi asztalhoz, mint ahogy Iván is.
     Ahogy beléptünk, még nagyobb káprázat fogadott. Csillárok lógtak le a tetőről, az asztalterítők alsó rétege és a székek fehéren olvadtak bele a térbe, olyan árnyalattal, mint a sátor. Míg a felső terítő bíbor vörös volt és ilyen masnival kötötték át a székek támláját is. Olyan volt, mint a filmekben. Tíz személyes asztalok, egy színpad és egy tánctér. Éreztem, hogy egy csodálatos éjnek nézünk elébe, amely csak éppen, hogy megkezdődni látszott. Helyet foglaltunk, egy számomra és Iván számára is ismeretlen közösségben. Tehát megfogadta a tanácsom, mármint Blanka. Figyelembe vette, hogy jelenleg nem túl fényes a kapcsolatom egyik testvéremmel sem, az apámmal pedig sosem volt, szóval őt meg sem kell említeni.
     Amint a társaság összeverődött, mindenki bejutott a sátorba és le is ült, kezdetét vette a műsor: a szószoló egy gyönyörű, de azért vicces köszöntőt mondott az ifjú párra. Ez után kezdetét vette a lakoma. Pincérek tízei szolgálták fel az előételt a vendégeknek. Elég nagy fogás volt, de mindent legyűrtem. (Ez úgy hangzott, mintha nehezemre esett volna, pedig egyáltalán nem). Nem hiába szeretek enni, ezt be kell vallanom. Ezért is, a kedvenc saját tulajdonságaim közé tartozik az is, hogy nem szoktam hízni. Az utóbbi pár évben mindössze az növelte a súlyomat, hogy nőttem.
     Blanka odaintett magához minket. Először meglepődtem, mert bár az igaz, hogy mindig nagyon jól egyeztünk, de mégis, jó pár száz vendége van, mégis engem hív magához. Odaballagtunk, majd elkezdte a közönséges beszédet:
-Ugye jól érzitek magatokat?-bólintottunk-Az nagyon jó, remélem, hogy másoknak is tetszik. Remélem, hogy az estétek további része is jól telik majd-tudtam, hogy akar valamit, mert csak olyankor fecseg össze-vissza.
-Mit akarsz Blanka? Bökd ki.
-Oké, úgy tűnik, valaki nagyon jól ismer. Nézd, az élő zene még nem érkezett meg és ez a bejátszott lista kezd már unalmas lenni-nem, ugye nem azt akarja, amire gondolok?-kicsit fel kéne pörgetni azt a pár percet, míg megérkeznek. Légyszíves, énekelj valamit nekik.
- Nem, nem, nem. Tudod jól, hogy évek óta nem énekelek. Az a fellépésem nem sikerült túl jól.
-Kérlek, a kedvemért. Jó a hangod, tehetséges vagy. Tökéletes. Felejtsd el a múltat.
-Nem, nincs kíséret, nem tudok felvett hangra énekelni-kerestem a kifogásokat.-Alex jobban énekel, mért nem őt kéred meg?
-Tudod jól, hogy ez nem igaz. Ne tagadd, ebben jobb vagy.
-Lehet, de akkor sincs kíséret.
-Én tudok gitározni. Profi szinten. Ha esetleg tudtok gitárt szerezni, akkor én kísérem-kösz Iván, igazán sokat segítesz.
-Van. András is tud gitározni, csak azért a vőlegény nem léphet fel a saját esküvőjén. Az ajtó nyitva van. A gitár az én szobámban, fel van hangolva. Valéria, tudod, hogy hol a szobám. Mindössze két számról lenne szó és nagyon sokat segítenél vele.
-Oké.

     Gyorsan beszereztük a gitárt, megbeszéltük, hogy mi az, amit mindketten tudunk, s a színpadra mentünk. A hányinger fogott el. A legutóbbi előadásomon elment a hangom a félelemtől, akik meg hallottak, mind kiröhögtek. Akkor pedig ott álltam és tudtam, hogy nem ronthatom el, mert akkor Blanka esküvőjét cseszem el. Muszáj volt megtennem.
     A kezembe vettem a mikrofont, míg Iván egy széken ült, a gitárral és egy felé hajló mikrofonnal. Bólintottam, hogy kezdheti. A Let her go-t énekeltem a Passenger-től, majd az All of me-t John Legend-től. Jó érzés volt ott állni és mindent kiadni magamból. Az ismerősök megbámultak, mert sosem tudták, hogy tudok énekelni. Nálunk Alex volt a kis tehetség. Alex büszkén nézett rám. Ő tudta, hogy van hangom, sőt, nagyképűsége ellenére ki is jelentette, hogy jobb vagyok mint ő. Az sem volt rossz érzés, hogy mikor távozni készültem a színpadról vissza akartak hívni. De mivel megérkezett az eredeti együttes, én átadtam a helyem nekik.
     Odamentem a világ legszebb menyasszonyához, majd megköszöntem neki ezt a lehetőséget, ha nem az esküvőn múlott volna, akkor valószínűleg elrontottam volna, de így nem hagyhattam, hogy ez megtörténjen.
     Közben elértük az éjfélt és már teleettük magunkat, mikor az esküvői keringő következett. Ekkor léptem képbe megint. A zenekar egy kis pihenőt vett ki, Blankáéknak pedig olyan kellett, aki tudja a Once Upon A December-t. Ivánnal megint kifáradtunk a színpadra és énekelni kezdtem. Mint öröm volt, de most még az is hozzátett, hogy láthattam táncolni Blankát és Andrást. Egyszerűen elképesztőek voltak. Magabiztosak, határozottak, de mégis szenvedélyesek és törékenyek. Olyan volt, mintha egyszerre két külön dimenzióban nézném őket, ahogy táncolnak és mindkettőjüket elönti a büszkeség, ha csak a párjára néz. Nem sok esküvőn voltam, de határozottan az volt a legszebb, amin részt vettem. Az a tánc, na meg a zene, tökéletes választás volt. Egyenesen büszke voltam az új párra. Akár órákig is el tudtam volna nézni a táncukat.

     Még akkor is boldogsággal néztem rájuk, mikor lementünk a színpadról, ők pedig végeztek a tánccal. Sőt, akkor is mosolyogva figyeltem őket, mikor két alak közeledett felém. A zenekar két tagja állt meg előttem, azt mondva, hogy beszélni szeretnének velem. Mondtam, hogy oké, majd csatlakoztam a társaságukhoz. Alig hittem el, ami rám várt. azt akarták, hogy álljak be a bandájukba, mert állításuk szerint, esküvőkön is szoktak fellépni, de máskülönben a Rock-Punk verziót képviselik, amit elég nehéz volt elhinni róluk, így, kosztümben.

     Körül-belül éjjel kettő lehetett, amikor megszólalt az egyik kedvenc számom: She will be loved a Maroon5-tól. Iván az este folyamán először felkért. Bár nem éppen az én műfajom a tánc, mégis tiszta szívvel és lélekkel mentem a táncparkettre. Abban a percben semmi más nem érdekelt, csak az, hogy VELE táncolhatok. Már tisztában voltam vele, hogy teljes szívemből szeretem. Mégis, a  tánc közepén elfogott egy nyomasztó érzés. Éreztem, hogy többé nem fog ez megismétlődni: csak én, meg ő és a tánctér. Egymás után kezdtek hullni a könnyeim, a reménytelenségem miatt. Később ő is észrevette, s megkérdezte, hogy mi a baj. A leggyakoribb "hazugsággal" válaszoltam neki, azzal az egyetlen szóval, hogy semmi. Nem győzte meg. Közelebb húzott magához és gyengén simogatni kezdte a hátamat. Azonban a táncot egy pillanatra sem hagyta abba. Belefúrtam a fejem a vállába, de még mindig zokogtam. Egy pillanatra eltolt, majd a szemembe nézett, azután pedig újra visszahúzott magához.
     Mikor véget ért a tánc megkérdezte, hogy jól vagyok-e, én meg persze azt feleltem, hogy igen, viszont nem túl meggyőzően. Átölelt, majd visszament az asztalunkhoz. Én kimentem a kertbe, s tovább zokogtam. Pár pillanat múlva társaságom akadt: Áki. Ő tudta, hogy szeretem Ivánt, ő volt az egyedüli, akinek elmondtam. Majd keményen rám szólt, hogy nincs értelme sírnom. Addig ismételtette velem, hogy "Erős vagyok", amíg elég hangosan nem mondtam és be nem fejeztem a bőgést, majd visszatessékelt a sátorba, egy alapos arcmosás után.

Mellesleg megjegyezném, hogy az Iván és Vali közti tánc tényleg megtörtént velem. Annyi különbséggel, hogy nekem az "Ivánom" nem a legjobb barátom, egy táborban volt, egy erkélyre mentem ki és egy lány jött utánam, aki nem az uncsim, hanem az uncsim uncsija. A mondatot tényleg elmondatta velem és tudta, hogy mért sirok. Azon az estén sokat köszönhettem neki. Mellesleg, tényleg erre a számra volt. Persze a buli végén még sirtam egyet a szobámba, de az már lényegtelen. Köszi, hogy elolvastátok. Pusziiiii! xoxo IL

Helyzetjelentés

Tudom, tudom, nem volt rész. Nézzétek el nekem, mert kicsit hosszúra sikeredett a tegnapi alvásom... ma meg nem vagyok szellemileg annyira stabil, hogy új részt írjak, mert bár tegnap azt mondtam, hogy fele megvan, jött egy jobb ötletem, s át kell írjam. Még nem tudom, hogy holnap vagy holnapután lesz rész, de ígérem, hogy legkésőbb holnapután jön. Mellesleg extra hosszú és nagyon eseménydús lesz. Még egyszer bocsánatot kérek tőletek (hű, hogy mostanában mennyiszer kellett kérjek!). Egyébként, peaceandlove, Orosz Anna és Timike, köszönöm, hogy vagytok nekem. Jól esik olvasni/hallani, hogy várjátok a kövi részt, meg tetszik nektek amit csinálok. xoxo IL

28.Rész

     Kedves olvasók! Tudom, tudom, nem volt rész vasárnap, de jó magyarázatom van. Most, hogy  megtudjátok, mennyire szőke (kívülről is, belülről is) bloggerinátok van, remélem, nem pártoltok el tőlem... Azért nem volt rész, mert "okos" vagyok és vasárnap csak elmentettem a részt, de nem tettem közzé. Most biztosan azt kérdezitek, de hát akkor tegnap meg mért nem? Azért kedveseim, mert tegnap nem voltam fent bloggeren. Bocsánatot kérek a hülyeségemért. Ma nem lesz kövi rész, mert sok a tanulnivaló, de holnap friss írásommal köszöntelek benneteket! Jó olvasást! xoxo IL
     Szombat, az esküvő napja...hát mit is fűzhetnék hozzá? Eseménydús volt, az biztos. Khm...ténylegesen minden a feje tetejére állt. Hogy jó vagy rossz értelembe, azt még én sem tudom eldönteni. Ha most megkérdezné valaki, hogy láttam-e értelmét abban a percben, akkor azt felelném, hogy egyáltalán nem. Azonban, most, így mindennek a végén, kezd értelmet nyerni.
     Reggeltől elkezdtem készülődni. Erre sem volt még példa, de megtörtént. Körmöt festettem (!), sminkeltem (!!), két órán át próbálgattam, hogy milyen hajat csináljak magamnak, mert nem volt kedvem fodrászhoz menni. Mikor este hat volt, már csak az utolsó simításokat végeztem. Tíz perc múlva indultunk is. Mivel Ivánt kértem meg, hogy legyen a párom, ezért őt is felvettük. Mikor kilépett a kapujukon, elakadt a lélegzetem. Istenem! Hogy nézhet ki valaki ilyen jól kosztümben (nem, ezt akkor sem szabad. Nem szeretheted őt!)?! A sötét-barna haja most is a szemébe lógott. Az elegáns öltözet mellé tökéletesen társította a laza mozdulatait, a nyakkendő pedig...nem hittem volna, hogy valaha látni fogom rajta. A zöld szemei most is megadták a menő kinézetének a lényegét. Hát igen Valéria, gratulálok, sikeresen belezúgtál! Hogy minek is létezik ez az érzés? Őszintén, elegem van belőle! Ha legalább olyanra találna, akinél van is esélye az embernek, de nem, ő okosabb (remélem érezhető az irónia)!
     Iván beült mellém. Most biztosan azt kérdezitek, hogy mégis hogy fértünk el az öt személyes kocsiban. Erre nagyon is egyszerű a válsz: anyum nem jött velünk, mivel közbejött egy "nagyon fontos" ügy a munkahelyén. Igen, mint mindig...
     Ahogy megérkeztünk a templomhoz, mi Ivánnal és Alexel a menyasszonyhoz mentünk. Hogy miért nem Ádámot választottam, mikor őt nem rakták be koszorúsnak? Hát ez egyszerű, Ádám nem nagyon bírja Blankát, akinek az esküvője volt. Két-két puszival köszöntöttem az ikreket is. Áki pénteken reggel ment haza, mert így, hogy nagyjából rendbe jött minden az életemben, már nem látta szükségét a minden perces támogatásnak. Kriszt pedig azóta nem láttam, hogy náluk voltam. A másik három lány unokatestvéremnek is köszöntem, akik az ikrek és Alex párjai lesznek. Őket nem nagyon komálom. Nem mondom, nem utálom őket, csak nem passzol az ízlésünk. Egyáltalán.
-Blanka!-nyomtam két puszit az ő arcára is-Ő Iván, a legjobb barátom, ő lesz a párom-még a legjobb barát kifejezés kiejtése is nehezemre esett.
-Rendben! Örülök, hogy találtál valakit. Iván, jó, hogy megismerhettelek. Valéria, nem hittem volna, hogy ruhában látlak téged valaha! A magassarkú oké, abban nem egyszer láttalak, de ruhát azóta nem hordtál, mióta bele tudtál szólni abba, hogy mit adjanak rád!
-Tudom. Gyönyörű vagy!
-Blanka...Ugye tegezhetlek?-Blanka bólintott-Hogy érted azt, hogy láttad Valit magassarkúban?
-Te nem tudsz róla?-a francba! El fogja mondani neki!-Valéri körül-belül egy évig nem is hordott egyebet, csak ha nagyom muszáj volt.
-S te így fogadtál velem?-hitetlenkedett Iván-Mocsok vagy!
-Tudom, de nem kérdezted-mosolyodtam el-Máskülönben átruháztam rád a nyereményt, tehát kuss.
-Miről van szó?-érdeklődött Blanka is.
-Egy fogadásról, hogy tudok-e menni magassarkúba.
-Ez tényleg szemét volt...-igen, nehogy már az én pártomat fogná.
     Ekkor megszólalt az orgona. Elől mentünk mi. Sorban: Alex és Timi, Krisz és Amanda, Áki és Judit, végül pedig én és Iván. Felálltunk az oltár két felére, s végignéztük, amint Blanka bejön, s míg átadják a vőlegényének, Andrásnak. Az esemény nagyon szép és szívhez szóló volt, még számomra is. Én pedig cam* (*nagyjából) fiús lány vagyok. Eldöntöttem, hogy nekem is lesz esküvőm, persze nem most, hanem majd, egyszer...egy különleges személlyel. Csak nézetem, ahogy ragyog Blanka arca a boldogságtól, Adrásé pedig a büszkeségtől. Ők voltak a legaranyosabb pár, akiket valaha is láttam.

27.Rész

     Lola szülei egy autóbalesetben haltak meg. Mint ahogy az Iváné is. Lola is jelen volt, de ő szerencsésen megúszta, csak egyetlen bevarrott vágás volt a kezén, ami ezt a szerencsétlen karambolt jelzi. Egyetlen gond volt csak: a baleset óta meg sem szólalt. Az anyja és az apja halála olyan trauma volt számára, amit még a felnőttek is nehezen viselnek, hát még egy hat éves kislány? Volt egy testvére is, egy bátyja, aki még akkor tűnt el, mikor Lola nagyon kicsi volt, szinte nem is emlékezett már rá.
     A gyerek természetből adódóan kedves volt, csak egy kissé visszahúzódó. Nem beszélt, de látszott rajta, hogy szomorú, meg örül is. Ivánnal ismerték egymást, így inkább vele ült. Valahogy látszott, hogy megértik egymást Lola szavai nélkül is.
     Ivánt sem láttam még ilyen aranyosnak (nem, ezt nem szabad Valéria!). A kislánnyal játszás közben, olyan törékeny kisfiúnak látszott, azzal ellentétben, hogy máskor éppen hogy érettsége, a megbánthatatlansága volt, ami jellemezte. Akkor pedig megláttam a másik oldalát: azt amelyik nem magabiztos, azt amelyik törékeny és amelyik nem tudja, hogy mit kéne tennie.

-Iván! Gyere egy kicsit-mondtam, miközben az ajtóból néztem őket.
-Lola, jövök mindjárt, de kell beszéljek Valival.
     Lola nem mondott semmit, csak lemászott Iván öléből és lehuppant a fotelra.
-Igen?
-Te komolyan így bánsz a kicsikkel, vagy csak Lolával?
     A kislányra pillantott és egy széles mosoly jelent meg az arcán, amit nem tudtam mire vélni.
-Nem tudom. Azokkal vagyok így, akiket megkedvelek. Mint például Nándi húga-igen, van húga-, na jó, ő tizenhárom éves, de na, vagy Merlin öccse. Ő csak hét. Lola meg nem is tudom...mintha az én húgom lenne vagy akár több is. Vele valahogy összenőttünk. Három éves korától ügyeltem rá, egészen az idei nyár végéig, csak most megkezdte a sulit, így nem kellett rá vigyázni, mert volt délutáni tevékenység is az iskolájában. Nem mondom, az elején csak azért csináltam, mert anyáék nem adtak pénzt videó játékokra, de később már egyáltalán nem játszott közre ez. Tudtad, hogy öt éves koráig néma volt? Ezután pedig megműtötték a hangszálait.
-Tehát ezért értitek meg ilyen jól egymást?
-Igen, két évig így kommunikáltunk, nem volt nehéz visszatérni rá, azonban, most tudna beszélni ha akarna. Valahogy rá kell vegyem, hogy megszólaljon-nézett aggódva rá, így pedig olyan volt, mintha Lola csakis az ő felelőssége lenne.
     Mosolyogva néztem rá. Olyan volt mint még soha. Senkinél és semminél nem mutatott még ekkora aggodalmat és szeretetet, mint ennél a kis csajnál. Ez a kislány volt az egyedüli igazi kapcsolata a múltjával. S ár ő nagyon is a szüleire emlékeztette, nem szakította meg azt, amijük volt. Most pedig együtt érez vele, hisz Lola is azt élte át, amit ő.
     Visszamentünk mindketten és játszottunk vele. Épp a plüssivel dobáltuk egymást, mikor megszólalt a csengő. Iván felállt és ment ajtót nyitni. Először azt hittem képzelődöm, mikor meghallottam a vékony hangocskát:
-Vali!-ránéztem Lolára-Mért nem mondod el neki, hogy szereted?
-Kit édesem?-néztem rá furán.
-Hát Ivánt, ki mást?
     Okos gyerek, nagyon okos, csak el ne szólja magát. A francba! Ha ő rájött, akkor lehet, hogy mások is.
-Lola...ez nem ilyen egyszerű. Iván a legjobb barátom-megint szólni akart, de megelőztem.-Mielőtt bármit is mondasz, nem tagadom, többként nézek rá, de az most lényegtelen. Ő nem ugyanígy van vele. S ha véletlenül mégis, akkor sem lehetne semmi köztünk, mert ah rossz vége lenne, akkor azt a barátságunk bánná. Te okos kislány vagy Lola, tudom, hogy megérted ezt. Kérlek, ne mondj neki semmit.
-Jó, hallgatok, de egy feltétellel: jövő szilveszterig tudatod vele. Több mint egy egész éved van rá. Ha nem, akkor én mondom el neki-mosolygott rám édesen, a kis ártatlan szemeivel.
-Jó, de ez titok, legalábbis addig.
     Ekkor lépett be Iván, Nándival az oldalán. Fura arckifejezéssel néztek ránk.
-Te beszélsz és nem is beszélsz róla? -*(nézzétek el nekem, hogy a Karácsony Holly-val ból idézek, de imádom azt a filmet xoxo IL)*- nézett Iván boldogan Lolára.
-Na, igen, szia Lola. A lényeg, Valéria, mi az a titok és meddig marad az?-na, most lebuktam. Gondolkodj, kell egy magyarázat!
-A titkom és valameddig-mondtam a "kreatív" válaszom.
-Na, persze... Azt hiszem, sejtem. Ugye az, hogy...-kezdte.
-Kuss legyen! HA tudod, akkor is hallgass!
-Rendben, rendben-emelte fel a kezeit megadóan.
     A francba! Ha tényleg tudja, akkor bajban vagyok, ő nem arról híres, hogy tud titkot tartani. Bár, mondjuk még mindig tartozik nekem...

26. Rész

     Az újdonsült gondolataimmal küszködve ültem végig az órákat. Nem szabadna szeretnem őt! Ő csakis barátként érez irántam. Talán jobb volt nekem, amíg nem beszéltünk, addig legalább nem kellett bevallanom ezt magamnak. Bárcsak lenne valami módja, hogy elfelejtsem az egészt, őt. Ha pedig Merlin rájön, hogy igaza volt! Lesz ott hű-hó, mert az utóbbi időben kezdte elfogadni, hogy tévedett, ő, a tévedhetetlen. Sárlottnak is nagyon magyaráztam, hogy nem szeretem Ivánt, de ha most elárulom magam, akkor az is hiába volt.
     A napjaim többsége ezek a gondolatok társaságában telt. Már kezdett minden visszatérni a normális kerékvágásba (barátokkal lét, korrep Edunak, deszkázás, hülyülés Ákival, írás), de két gondolat nem hagyott nyugodni: az Alex-ügy és az Ádám-ügy. Ők a testvéreim, ezért elég nehéz volt haragudni rájuk. Főleg Alexre, aki mindent megtett, hogy ne haragudjak rá, bár állítása szerint még mindig nem tudta, hogy mit tett. Ádámmal esélyem sem volt beszélni, mivel az eset óta úgy bánik velem, mintha csak egy idegen lennék, akivel történetesen egy házban lakik. Ha valaki, hát akkor ő érdemelte meg igazán a haragomat. Mégis, nem akartam, hogy ez legyen belőle: egy érzéktelen tuskó, akit nem érdekel már a húga. Éjszakákat sírtam át miatta, viszont Áki mindig ott volt mellettem, ami sokat segített. Ő lett a bátyám helyett is a bátyám.
     Merlinnel, Nándival és Sárlottal normalizálódott a kapcsolatunk, ami jó dolog. Sárlottal átbeszéltük az éjszakákat. Ő Nándiról álmodozott, én pedig sosem említettem nevet, csak az újan kitalált becenevét Ivánnak. Ő lett az álompasim, a Cortezem, aki "Cortez" néven fut. Nándival órákat voltunk képesek hülyülni, anélkül, hogy akár egyetlen perc szünetet is tartanánk. Merlinnel pedig általában a komolyabb témákat vitattuk meg, mikor felmerült egy kérdés: Biztos, hogy nem szeretem Ivánt? Abban a percben ledermedtem. Nem tudhatja! Végül pedig csak annyit mondtam, hogy nem hiszem, hogy szeretném, mire ő hagyta is a témát.
    Péntek volt, mikor suli után átmentem Ivánhoz. Egyenesen a szobájába vitt, ahol meglepő, de eddig még nem jártam. Náluk is csak Sárlottékkal együtt voltam, olyankor pedig a nappaliban foglaltuk el magunkat. Körülnéztem a kis birodalmában, ami nagyon tetszett. Lerítt róla, hogy a kedves legjobb barátomnak (igen, megint visszatértünk erre a státuszra) mindene a gördeszka meg a gitár.
     Az élet nagy dolgain merengve dőltünk ki az ágyán. Na jó, az élet nagy dolgaim merengés csak vicc volt. Ekkor jutott eszembe a két kívánság, amit Iván kapott tőlem.
-Figyu! Akkor mi lesz a két kívánságoddal?-néztem rá kérdőn, miközben egy Green Day számot kerestem a lejátszóján.
-Hát, oké. Egyiket beváltom most, de egyiket megtarthatnám más korra?
-Persze. S mi lenne az első?
-Három kérdés, hozzá csatolható mellékkérdésekkel, amire őszintén válaszolsz-bátorítóan rá mosolyogtam, hogy teheti őket.-Az első. Mi történt, amiért ennyire haragszol Alex-re?
-Hát, oké. Én negyediket végeztem, mikor Alex eldöntötte, hogy ő bizony színész és énekes akar lenni. Volt rá lehetősége, hisz profi mindenből, s a pénz meg sosem volt gond. Anyáék támogatták, mert benne a kezdetektől fogva meglátták a jót. Nem mint bennem és Ádámban-még a neve említése is fájdalmas volt.-Mikor az ötödiket kezdtük, akkor ment el Angliába. Angolból perfekt, mert velem ellentétben, neki kitűnő nyelvérzéke van. Akkor fogadtuk meg egymásnak, hogy attól, hogy ő elmegy, legjobb barátok maradunk. Igen ám, de mikor karácsonykor hazajött, mert abban az évben még hazajött, elkezdett áradozni Denis-ről, aki állítása szerint a legjobb barátja lett. Azt mondta, hogy nála jobb barátot nem lehet kapni, s hogy nem is volt neki. Lehet, hogy gyerekes, de én ezért haragszom rá. Bár megígérte, mégis megszegte a szavát. Elvesztettem a legjobb barátomat.
-Vali...én megértelek, meg minden, de most már igazán megbocsájthatnál neki. Még kicsik voltatok, ő pedig nem akart megbántani. Szerintem még akkor is te voltál a legjobb barátja, csak azért nem mondta konkrétan ezt, mert te annál is több voltál. Te vagy a húga. Olyan, aki nálad jobban megérti, sosem lesz. Ha feltehetem, anélkül, hogy a második kérdésnek számítson, akkor mért vesztetek össze Ádámmal?
-Lehet, hogy megfogadom a tanácsod. Ádámmal pedig azért vesztünk össze, mert voltam a deszkaparkban, s agy hülye plázapicsával volt, s cigizett, mellesleg nem túl szép dolgokat vágott a fejemhez.
-Értem. A második kérdés. Mért ájultál el? Csak mert biztos vagyok, hogy nem először fordult elő.
-Nem tudom. Egészen hét éves koromtó két évvel ezelőttig, megtörtént ez rendszeresen, de nem tudták az okát. Két évre megszűnt, most pedig azt hiszem, megint újrakezdődött.
-Komolyan nem tudod, hogy mitől van?
-Nem. Sosem tudtam, s szerintem sosem fog kiderülni.
-Hát ezt sajnálattal hallom.
-Nincs mit sajnálnod. Ez vagyok én. Ebben semmi különös nincs.
-Oké. A harmadik pedig: kit tetszik neked?-ezen meglepődtem. Tudom, hogy a legjobb barátom, de mit érdekli őt?
-Ez egy eléggé relatív kérdés. Sok ember tetszik: Edu is jól néz ki, Nándi is, te is, meg még egy csomóan.
-Na jó, akkor inkább átfogalmazom a kérdést. Kit szeretsz? Mielőtt megkérdeznéd, hogy mit érdekel ez engem...-hú, tényleg ismer-...normális, hogy érdekel, hisz a legjobb barátom vagy.
-Edu-mondtam. Gratulálok Valéria! Egy újabb hazugság. Tehetséges vagy!-Lehet nekem is egy kérésem?
-Persze.
-Mit keresett a nappalitokban egy teljes mértékben rózsaszín gyerekbútor?
-Ja, hogy az. A nagyi úgy döntött, hogy örökbe fogadja azt a kislányt, akinek a szülei ezen a hétvégén haltak meg.
-Mért? Kellett neki egy normális gyerek is két ekkora lökött mellé, mint te és Bence?
-Hahaha. Nem. Sokáig ügyeltem rá, mikor kisebb volt, s a nagyi úgy döntött, hogy inkább örökbe fogadja, mint hogy egy árvaházba dugják vagy valami vadidegenekhez kerüljön. Máskülönben ma jön át, nem sokéra, szóval meg ismerheted.
     Még beszélgettünk, majd mikor megjött a nagyija a kislánnyal, a legaranyosabb látvány tárult elém. Még egy ilyen cuki kis csajt nem láttam. Nagyon de nagyon ennivaló volt a kis hat éves Lola.

25.Rész

     Esküszöm, hogy tegnapelőtt este végre mosolyogva aludtam el, azért, mert nagyon jól esik, hogy még valakit érdekel a történetem, tehát köszönöm neked peaceandlove. Csodássá varázsoltad az estémet....holnap pedig jön a kövi. Még egyszer köszönöm peaceandlove-nak és persze Timinek is, hisz mindig mellettem áll, s bár komit nem ír, de szóban mindig megkapom az ő véleményét is. Na, de nem írok ide regényt, szóval jó olvasást!

   

       Ekkor jöttem rá arra, hogy miért bíztam meg benne a kezdettől fogva, hogy miért tudtam úgy beszélni vele, mint még senki mással. Azért, mert tudat alatt éreztem, hogy ismerem és még nem okozott bántódást nekem.

-Vali, megkérdezhetem, hogy honnan van az a karkötő?-nézett rám Iván-Az nem lehet, hogy te....

-De igen, én vagyok Vali. Én is csak most jöttem rá, hogy ki vagy te. Arni.

-Hát nem ironikus? Régen legjobb barátok voltunk, meg még pár napja is. Mellesleg, mióta elmentetek, utálom az Arni becenevet, te meg a Vali-t, miközben eddig mindenki így szólított minket.

-Igen. Sajnos ez nem változtat semmin. Nagyon megbántottál, el sem hinnéd, hogy mennyire.

-Megmagyarázhatom. Persze csak ha érdekel és ha meghallgatsz-bólintottam, majd követtem őt egy üres osztályterembe.
     A sulinknak sok üres osztályterme volt, mivel elég kevesen jártunk ide, na jó, három osztály minden évfolyamban, de na. Szerintem több diáknak tervezték ezt az épületet. Ez az osztályterem éppenséggel a legeldugottabb volt, a folyosó végén, ahol nyílt egy ajtó, onnan pedig két ajtó, az egyik teremből pedig egy kisebb, át egy másik terembe. Nem fenyegetett veszély, hogy esetleg meglátnak minket, vagy kihallgatnak. Kérdőn néztem Ivánra. Érdekelt a mondandója, viszont nem hittem, hogy tudna olyat mondani, amit megértek és elfogadok. Nem hittem volna, hogy ezt ki lehet magyarázni, mert nekem egyszerűnek tűnt, hogy miért nem jött utánam: nem érdekelte, hogy mi van velem.
-Szóval...Nincs, csak egy kicsit gyér magyarázatom: azért nem mentem utánad, mert nem tudtam pontosan, hogy mi a bajod és nem akartam, hogy olyasmivel próbáljalak felvidítani, aminek semmi köze az egészhez, ezért el voltam foglalva azzal, hogy kiszedjem Alexból, aki folyton azt állította, hogy nem tudja, miről van szó. Ekkor pedig bejött a tanár, nekem meg lehetőségem sem volt kijutni abból a teremből. Később pedig azt hittem, hogy már elmentél...Tudom, nem valami összeszedett magyarázat, de legalább az igazat mondtam el, ha pedig megutáltál, akkor mondjad, s békén hagylak.
-Tudod mit? Nem tudok rád haragudni, de igazad van, az én hibám, hogy nem mondtam el. El kellett volna. Úgyhogy bocsánatot kérek...nem kellett volna felkapnom a vizet. Remélem, nem bántottalak meg erősen.
-Te most viccelsz? Én voltam a hülye, nem te. Nincs miért bocsánatot kérj.
     Miután mindent átbeszéltünk, be akartunk menni a körül-belül felénél tartó matekórára, igen ám, de a drága matektanár pikkel Ivánra, s csak engem akart beengedni, Ivánt pedig a dirihez akarta küldeni. Erre aztán kijelentettem, hogy ha Iván megy a dirihez, akkor én is, mire nagyon szívesen beleegyezett. Tehát megint Károlynál kötöttem ki.
-Valéria, te most hülyítesz engem?-nézett rám a diri nagy komolyan, mire elszégyelltem magam.
-Bocsánat, de na...Tudom, tudom, tegnap nem szíveskedem a jelenlétemmel, ma pedig már első órán itt kötök ki...
-Mindegy, már megszoktam...majd kitalálunk valamit neked, ha már itt vagy. Viszont, téged nem láttalak még itt, Iván. Mi történt?-ráncolta a homlokát.
-Hát...a matek tanár küldött, mert késtünk. Tudja, más tanárokkal szemben, ő nem engedett be, mert pikkel rám...Szóval...
-Értem. Ezúttal megúszod egy szóbeli figyelmeztetéssel, Valériával ellentétben.
-Uhh..Én mit kapok?
-Nyugi, nem lesz vészes. Holnapra kérek egy tíz oldalas fogalmazást, amit elküldhetek egy pályázatra. Itt a webhely, ahol bőven kifejtik, hogy miről kell szóljon-nyújtott nekem egy papírcetlit.
-Rendben-sóhajtottam fel.
     Mikor kijutottunk az irodából, eszembe jutott valami, majd szembe fordultam Ivánnal.
-Megtennél nekem egy szívességet?-néztem rá kutyaszemekkel.
-Mit?
-Tudod, jövő hétvégén lesz az unokatesóm esküvője. Én vagyok az egyik koszorúslány, de nincsen partnerem. Eljönnél velem? Légyszi!
-Igen, ez a legkevesebb azok után, amit tettem.
     Elmosolyodott, én pedig rájöttem, hogy ez a mosoly szívdöglesztő. Hiába próbáltam bebeszélni mindent magamnak, többet érzek Iván iránt, mint barátságot. Ezt pedig nem az váltotta ki, hogy régen szerettem, hanem egyszerűen az ami ő. Csak sajnos, nála semmi esélyem. Muszáj lesz elfelejtenem őt. Ő csak egy barát és semmi több!
 
U.I.: Tudom, nem lett a legjobb rész, sajnálom...Azért remélem, hogy nem csalódtatok nagyot bennem. Puszyyy :***

24.Rész

     Elkértem Alextól a házikat és egy óra elég is volt a befejezésükhöz. Nem mondom, kémiából kaptam egy kis segítséget is, mert azt a tantárgyat egyszerűen ki nem állhatom, mint ahogy a tanárnőt sem. Kimerülten feküdtem hátra az ágyamon. Áki is csatlakozott, majd felajánlotta a fél fülhallgatóját, amit szívesen el is fogadtam. Green Day-t hallgattunk, minden mennyiségben. Ekkor jutott eszébe az ötlet:
-Vannak régi képeid?-bár nagyon jól tudta, hogy vannak, mégis megkérdezte.
     Bólintottam, ő pedig abban a pillanatban fel is állt, s kihalászta a rendetlen ruhásszekrényem aljából a cipős dobozt. Régi hiba: örökké ott tartottam, ő pedig ezt természetesen tudta. Felnyitotta a tetejét, majd mellénk tette a dobozt, majd újra betette a fülébe a fél fülhallgatót. Felültem az ágyon, hátamat pedig a falnak vetettem. Ő is így tett, ezután pedig kivette a legelső képet. Az volt az első képem, ott feküdtem Ádám kezében, Alex pedig az anyáméban. Ezután jött a többi kép. Legalább 500-at megnéztünk már, amikor megakadt a szemem az egyiken: Én, Áki és
Krisz voltunk rajta, még mikor ott laktunk mellettük. Körül-belül négy éves lehettem, mert hat évesen költöztünk el. De nem ez fogott meg rajta, hanem az, hogy volt mellettünk még egy fiú. Barna haja az egyik szemébe lógott. Viszont a másik szemére nézve, egy természetellenesen zöld szem nézett vissza rám. A legfurább pedig az volt, hogy valahonnan ismerős volt, nem  távolról, hanem nagyon is közelről. Ekkor jutott eszembe, ki is az a srác, aki nem lehetett sokkal nagyobb nálam:
*Visszatekintés*
     A kertben játszottunk Ákival, Krisszel és Arnival. Ekkor érkeztek haza anyáék. Azt mondták, hogy most el kell menjenek a fiúk, mert be kell csomagoljak. Mikor megkérdeztem, hogy minek, azt mondták, hogy azért, mert költözünk. Sokat sírtam, hiszen nem akartam ott hagyni sem az ikreket, sem az újdonsült barátomat. Még ha csak barát lett volna! Az volt az igazság, hogy szerettem. Már ha ezt annak vesszük. Én pedig igen is annak vettem, hisz azóta sem éreztem még ilyent. Két nap mulva, mikor már készen állt minden csomagunk, elmentem elbúcsúzni az ikrektől, akik elvittek Arnoldhoz is. Könnyes szemmel búcsúztam el tőle, majd megmondtam, hogy szeretem, hisz tudtam, hogy úgy sem látom többé. Ő válaszul megpuszilt és egy bőr karkötőt nyomott a kezembe, azt monva, hogy ez emlékeztessen majd rá. 
*Visszatekintés vége*
     Nagyon hosszú ideig hordtam a karkötőt, a fiút pedig már nem láttam többé, akkor sem, mikor az ikreknél voltam. Ők is elköltöztek. Tizenegy éves koromban vettem le, mert addigra felfogtam, hogy úgy sem fogom látni már Arnoldot. A doboz után kaptam. Tudtam, hogy oda tettem a számomra értékes emléket. Kivettem és elolvastam a benne lévő karcolatot: Arnold. Áki mosolyogva figyelt. Az áruló! Tudja, milyen rémes emlék ez a búcsú számomra. Még pár könnycseppet is megengedtem magamnak. Aznap este rémes rémálmom volt.
     Egy erdőben szaladtam, hangosan ordítva Arni után. A karkötő leesett a kezemről, én pedig erőtlenül kutattam utána a földes fűben. Ekkor találkozott a tekintetem egy zöld szempárral, amelyik nagyon ismerős volt, azonban nem volt annyira zöld, mint az Arnoldé. Ebbe a szempárba megtalálhatóak voltak a fekete pontocskák. Ekkor egy villám hasította át az eget és belecsapódott a mellettem lévő fába.
    Sikítva ébredtem föl. Áki pedig, aki a mellettem lévő vendégszobát kapta, azonnal besietett. elmagyaráztam neki, hogy csak egy rémálom volt, semmi komoly, mire láthatólag megnyugodott. Később pedig ki is ment, egyedül hagyva engem.
    Kint szakadt az eső, ami mosolyt csalt az arcomra. A szél erősen fújt és a villámok világították meg a tájat. Az elmaradhatatlan dörgések pedig betöltötték az éjszaka csendjét. Szerettem nézni a vihart, akkor tudtam a legjobban gondolkodni, mindenről.
     Reggel a suliban pedig szembenéztem az álmomban szereplő zöld szempárra, de nem csak azzal, hanem az Arnoldéval is. Az ő tekintete pedig a csuklómra siklott. Furán méregette a karkötőmet, mikor végre leesett: ő az, a kisfiú a képről, Arnold.

23.Rész

    Amilyen vidáman léptem be a házba, olyan hamar le is fagyott a mosoly az arcomról. Mit keresnek ezek itt? Semmi kedvem arra, hogy elbasszák a kedvem. Amúgy meg közük sincs hozzám. Ha velem akarnak beszélni, akkor csak nyugodtan, azon kívül, hogy meg nem hallgatom őket. Talán az utóbbi időben én sem voltam egy mintagyerek, de messze közelebb álltam hozzá, mint ők ketten.
-Mit akartok?-néztem rájuk halál-komolyan.
-Azt, hogy gyere haza.
-Nem, nem megyek sehová. Még egy darabig nem. Semmi kedvem a ti pöcs fejeteket bámulni. Itt legalább jól érzem magam.
-Márpedig kisasszony-emelte fel a hangját Ádám-igenis hazajössz. Nem tűrök ellentmondást. Gyere, indulunk.
-Nem, Ádám, nem.-szólalt meg Áki.-Nem hagyom, hogy elvidd innen. Főleg nem azok után amit a fejéhez vágtál. Cseszd meg, mi bajod van Valériával? Ő semmit sem tett.
-Miről van szó?-szállt be a vitába Alex is.
-Arról Alex, hogy a kedves bátyád azt mondta a húgodnak, hogy elbaszta az életét a betegségével. Miközben Valéria csak annyit tett, hogy megszületett. Ő sosem kérte, hogy bárki is felügyeljen rá. Megoldotta volna egyedül is.
-Erről én miért nem tudok?-nézett kérdőn Ádámra, aki csak megrázta a fejét.
-Nyugi Alex, nem ez az egyetlen, amit nem tudsz a drága bátyánkról. De mindegy is, nem én leszek a beköpő. Elegem van már abból, hogy mindenki engem könyvel el a rossz kislánynak, csak azért, mert őszinte vagyok és nem félek elmondani a véleményemet.
-Ez viszont nem változtat semmit. Úgy is haza kell gyere. Nem hiszem, hogy még belefér pár lógás a mappádba. Még akkor sem, ha Edun keresztül nyalod a diri seggét.
     Idegesen néztem rá. Még hogy nyalom a diri seggét! Mi a franc ütött Ádámba? Mindig ő volt az, aki tartotta a lelket mindenkiben, aki mindenkit próbált jóra téríteni. Hová lett az az Ádám, akit én ismertem? Ebből az Ádámból nem kérek, köszönöm szépen. Megvagyok én nélküle is. Mindig is jó voltam abban, hogy egyedül boldoguljak. Ezt már akkor megtanultam, mikor a Kriszékkel szomszédos házban laktunk. Itt sem voltak barátaim. Össze voltam veszve Alexel meg Ádámmal is, Áki meg Krisz valamilyen táborban voltak. Mit mondhatnék? Képes voltam egyedül boldogulni egész nyáron. Megoldottam a vásárlást. Megszereztem ami kellett. Pénzem bőven volt, hisz anyámék mindig is ezzel akarták pótolni azt, hogy nincsenek velünk. Nem panaszkodhatok, hogy nincs pénzem, mert van bőven, de sosem hencegtem vele. Megtanultam úgy élni, hogy ha már szeretnek, akkor ne a pénzemé szeressenek. Mégsem akartam elköltözni innen sosem! Hogy is akartam volna, mikor itt voltak nekem az ikrek, meg Tamásék? Az ikrek barátai pedig mindig kedvesek voltak velem. Most már csak szarabb életem van.
     Elmerültem a gondolataimban. Csak arra eszméltem fel, hogy Áki beszél. Tetszett amit mondott:
-Rendben. Tegyük fel, hogy hazamegy. De végül is, ahogy látom, te nem fogsz jobb dolgokat mondani neki. Összeveszett a barátaival. Akkor meg ki védi meg. Mondjuk ez könnyen megoldható lenne, ha....
-Ha mi?
-Ha én is jönnék veletek. Egyerű lenne. Anya és apa biztosan megengednék, a szüleitek meg nem hiszem, hogy tiltakoznának. Ezzel pedig mindent megoldanánk egyszerre. Valéria is hazamenne, lenne támasza és mellesleg nem lenne egyedül, ha esetleg megint elájulna. Megegyeztünk?
-Meg-válaszoltuk egyszerre hárman is.
     Miután mindent elintéztünk Andiékkal meg az én szüleimmel is, négyesben indultunk haza. Alex meg Ádám mentek elől, Ádám idegbeteg képpel, Alex pedig közömbösen. Mi ketten pedig hátul mentünk, jókat röhögve és jól szórakozva.

22.Rész

     Már este 23:13 óra volt, én pedig ott álltam az ajtó előtt, arra

várva, hogy kinyissák nekem. Mekkora barom vagyok! Már indultam volna haza, mikor megjelent Krisz az ajtóban. Mondom én, hamarabb alszanak Andi néniék, mint ő meg Áki. Mikor meglátta, hogy én vagyok, kikerekedett a szeme. Beléptem, ő pedig átölelt. Nem akarta elhinni, hogy én vagyok. Tényleg rég nem láttuk egymást. Egy éve találkoztunk utoljára, mikor az apáink összevesztek. Akkor fogadtam meg, hogy én sosem fogok többé összeveszni Ádámmal. De akkor lássuk, hogy állunk most.
-Húgi!-ordította el magát, amire azt hiszem, felébredt a fél utca.-Te meg hogy kerülsz ide?
     Mielőtt válaszoltam volna, egy másik hangot hallottam a konyha felől:
-Húgi? Itt van a kedvenc uncsi tesóm?-jött a konyha felől egy sonkás-sajtos szendviccsel a kezében. Atya ég, hogy tud még ebben az órában is enni?-Kérsz?-mutatta a szendvicset. Csak megráztam a fejem.-Tényleg te vagy az Valéria?
-Igen, én vagyok az Áki.-kérdeztem, ő pedig öt percig ölelt, de nem bántam. Hiányzott a drága uncsim!
-Hogy kerülsz ide?-kérdezték egyszerre. Ikrek.
-Hosszú. Menjünk fel inkább. Andi, Tamás?
-Alszanak. Akkor gyere, vagyis tudod az utat-túrt bele a hajába Krisz.
-Melyikőtökhöz menjek?-tettem fel a szerintem normális kérdést, mire meglepődtek.
-Természetesen a te szobádba-röhögte el magát Áki.
-Upsz...
    Ja, igen. Mindig annyit voltam náluk, amennyit csak lehetett. Ezért is van nekem szobám ott. Mióta csak az eszemet tudom, a testvéremnek tekintettem mindkettőjüket. Mégis Ákival jöttem ki jobban. Talán azért, mert ő kevésbé hasonlított rám, mint Krisz. Áki abszolút mindent tudott róla

m, egészen egy évvel ezelőttig, Krisz pedig csak majdnem mindent. Tehát lecsaptam a deszkámat az "ágyamra", majd körülnéztem: semmi sem változott. A kék-piros szoba, az egyik falán egy óriási focilabdával, a másik fal, a kedvenc együtteseimmel, énekeseimmel, koncertek plakátjával. Az íróasztalom, a könyvespolcaim, a szekrényem, a három babzsákfotelem. Mégis a fekete ágyterítő és takaró fogott meg legjobban. Emlékszem, azért választottam a feketét, mert abban az időszakban, mikor ezt választottam, eléggé depis voltam, ezért lett fekete. A szoba pontosan úgy volt hagyva, ahogy utoljára kiléptem belőle, vagyis rendetlenül. Elmosolyodtam ezen. Mintha egy eltűnt húg lennék, akiről bár tudják, hogy többé nem jön vissza, mégis bíznának benne. Kicsit kellemetlen érzés fogott el. Többször kell majd idejönnöm és nem csak miattuk. Miattam is. Olyan otthonosan éreztem itt magam, mint sehol máshol. Az a hely állandó volt, azzal szemben, hogy mi már legalább ötször költöztünk.
-Na, akkor mesélj!
-Jo. Röviden: elköltöztünk, lett négy jó barátom, visszajött Alex, összevesztem mind a négyükkel, összevesztem Ádámmal, anyáék még mindig ugyanannyit dolgoznak, ha nem többet, kaptam egy szép srácot. Kár hogy a diri fia és a matek korrepetáláson kívül semmi közünk egymáshoz. Utál az évfolyamom két legnagyobb plázapicsája. Ja és mellesleg, megint elájultam.
-Hosszabban, mert ez így érthető de nem egész.
-Mit mondjak el hosszabban?
-Miért vesztél össze Ivánnal?-összeráncoltam a homlokom-Tudod, Facebook-megint furán néztem rá.-Tudom, hogy nem volt bejelölve, de ismerem. Rendes srác.
-Mert nem állt mellettem, mikor a legnagyobb szükségem lett volna rá. Tudjátok, Alex. Igen, még mindig ugyanaz a téma-válaszoltam a fel nem tett kérdésükre.
-A szép srác? Ugye csúnyább mint én?-kérdezte Krisz, hát ki más?
-Igen, Krisz, hisz tudjuk, hogy te vagy a földön a legszebb ember. Mondjuk Áki ugyanúgy néz ki, mint te, de mindegy-tényleg ugyanúgy néznek ki, csak a hajuk van általában különbözően. Esküszöm, hogy mikor ugyanúgy hagyják, néha még én is összekeverem őket.
-Az ájulás? Még mindig az a história?-Érdeklődött Áki is.
-Igen. Még mindig nem tudják az okát. Azért reménykedek, hogy ez egyszeri alkalom volt. Utálom a kórházakat.
-Ádám?
-Hát, valójában ő volt az utolsó vízcsepp. Miatta jöttem el. Bár nagyon sajnálom, hogy másképp nem jutott eszembe meglátogatni titeket-nézem rájuk bűnbánóan.-Nagyon kiakasztott ma. Elmentem hozzá a deszkaparkba, mert akartam beszélni vele, s egy hülye plázapicsával volt. De ez még nem minden. Cigizett is, annak ellenére, hogy elítélte az ilyen embereket. Mikor meg kérdőre vontam, akkor azt mondta, hogy elcsesztem az életét a betegségemmel. Mintha én kértem volna rá, hogy üljön velem.
-Ne már! Ő nem ilyen! Biztosan nem gondolta komolyan-próbáltak nyugtatni.
-De igen. Teljesen komolyan gondolta. Ha nem bánjátok, én lefekszem. Nagyon szar napom volt. Majd reggel szólunk Andiéknak, hogy itt vagyok. Oké?
-Oké, de én veled maradok-mondta ellenkezést nem tűrő hangon Áki.
     Egyáltalán nem bántam. Kinyitottam a szekrényem ajtaját. Siker. Most is mint mindig, most is ott lapult jó pár ruhám. Kivettem egy nadrágot, meg egy blúzt, majd elmentem zuhanyozni. Olyan otthonosan mozogtam, mintha itt laktam volna. Mikor visszamentem Ákoshoz, kólával várt. El is fogadtam, de ki ne imádná a kólát? Pár perccel később már fáradtan, egy-egy fél fülhallgatóval a fülünkben, Three Days Grace-t hallgatva feküdtünk le és nyomban el is nyomott az álom.
    Reggel fél álomban hallottam, amint Andi Kriszt kérdezi, hogy hol van a bátyja (sok is az a két perc). Amennyire hallottam, Krisz mosolyogva mondta, hogy az én szobámban.
-Már azt hittem, hogy leszokott erről!-sóhajtott Andi-Már rájöhetett volna, hogy Valéria nem fog többé jelentkezni. Ne is mond, tudom, sokat jelentett neki az, amikor elment. Mégis, így csak kínozza magát.
     Ezek szerint meg is van a felelős a szobám maradásáért. Bár gondolhattam volna. Csak azt nem akartam elhinni, hogy ennyire megbántottam Ákit azzal, hogy nem jelentkeztem már hosszú ideje. Még jobban hozzábújtam, mire elmosolyodott álmában. Nincs kétségem. Hiányoztam neki. Még a kicsengetésén sem voltam. Hogy is lehettem ekkora idióta? Mit foglalkoztam azzal, hogy apa megtiltotta nekem, hogy elmenjek? Ekkor nyílt az ajtó. Andi pedig felsikkantott örömében.
-Krisz! Te tudtad, hogy itt van? Miért vagy ekkora mocsok kisfiam? Szólhattál volna.
-De anya, akkor hol marad a meglepetés rész?
-Szia Andi!-ültem fel az ágyon.-Hiányoztál!
     Odaszaladtam hozzá és megöleltem. Ő is úgy ölelt, mint aki ezer éve nem látott. De hisz ezért ő a kedvenc nagynéném...
-Miért nem szóltál, hogy jössz? Akkor palacsintát csináltam volna reggelire.
-Hirtelen ötlet volt. Amúgy meg minek kell a palacsinta, ha ti itt vagytok? Tamás?
-A konyhába. Öltözzetek fel, s költsétek fel ez a lusta majmot is-intett a fejével Áki felé.-Nem szólok Tamásnak. Örülni fog, mikor meglát.
     Örömmel teljesítettem a parancsát. A kedvenc felsőmet vettem fel, amit addig kerestem! Sosem gondoltam rá, hogy esetleg náluk maradt. Egy szaggatott farmer, meg egy lila trikó társaságában. Mikor Áki is kikelt valahogy az ágyból és felöltözött, jó kedvel mentünk le a konyhába. Mikor Tamás megpillantott, rám vigyorgott. Odamentem hozzá és szorosan átöleltem. Andi és Tamás sem faggattak, tudták, hogy elmondom, miért vagyok itt, ha rájuk tartozik. Nem sértődtek meg, mert nem mondtam el. Egyszrűen csak örültek, hogy ott vagyok.
     Előkerültek a régi képek. Krisszel és Ákival nézegettük őket. Igen, nekik nincs iskola. A szerencsések már végeztek, egyetemre meg majd akkor mennek, mikor eldöntik, hogy hová akarnak. Éppen két születésnapi képemet hasonlítottuk össze. Megdöbbentő volt. Majdnem minden születésnapomat Andiék tartották meg, mert anyumék nem értek rá. A második szülinapomon emiatt nagyon szomorú voltam. A negyedikre már megszoktam és láthatólag nagyon örültem az Andi néni által készített tortának.
     Később elmentünk Ákiék egyik barátjához, akivel én is nagyon jól egyeztem, már ameddig még jártam oda. Vele és a testvéreivel csaptunk egy jó kis focimeccset: három-három ellen. Természetesen Áki, Krisz és én nyertünk. Senki sem győzi le a Tóth unokatestvéreket! Már egy jó ideje nem éreztem ilyen jól magam. Egyszerűen csodás nap volt. Csak az volt a szívás, mikor hazamentünk hozzájuk. Ádám már ott vár, Alexel együtt.