7.Rész

     Ami aznap reggel történt, szerencsére megmaradt titoknak. Iván, ha tudott is róla, nem említette. Szombaton is nagyon sok érdekes dologban volt még részem. De úgy gondolom, jobb lesz, ha az elején kezdem elmesélni a szombati és vasárnapi napot. Azért mondom el őket együtt, mert nem aludtunk egyáltalán, ahogy azt Ádám is megjósolta.
     A szombat reggeli dolog után kimentem egyet sétálni, ki kellett ürítsem a fejem, még az sem jutott eszembe, hogy szülinapom van. Az erdő zöld növényzete, és a közelben lévő patak csobogása, éppen elég volt számomra, hogy megnyugodjak. Már nem izgatott az, ami reggel történt. Mikor visszamentem a tisztásra, meg is lepődtem, hogy mindenki ajándékkal, Ádám pedig tortával, várt. Meglepettségem láttán, mindenki elmosolyodott és egyszerre kezdték énekelni a "Happy Birthday"-t. Éreztem, hogy elvörösödök, de nem érdekelt, mert volt rá okom.
     Ádám jött hozzám először, átadta az ajándékát, majd kifújtatta velem a tortán lévő gyertyákat. Utána Iván adta át az ajándékát, de azt mondta, hogy csak akkor nyithatom ki, ha egyedül leszek. Nagyon érdekelt, hogy mi lehet benne, de ha már egyszer megígértem, hogy egyedül bontom ki, akkor nem néztem meg. Sorra adták át az ajándékokat: kaptam pulcsit, rucit (utálom a ruhákat, de mindegy), fülbevalót, könyveket, egy full cap-et, s a legjobb Ádám ajándéka volt, egy új gördeszka és két magas szárú Converse cipő. Mindenkinek megköszöntem az ajándékot, megettük a csokis tortámat és buliztunk este kilencig, megállás nélkül. De akkor Ádám közölte velünk:
-Mindjárt folytathatjátok a bulit, de annak örömére, hogy teljesen besötétedett, s még felhős is az ég, kijelentem, hogy előtte még van egy dolgunk. Ebből a buliból nem maradhat ki a bújócska. Mielőtt kiakadnátok, ez a bújócska nem a szokásos lesz. Két kereső lesz, bekötött szemmel, csak a tisztáson lehet elbújni, s a keresők ki kell tapogassák a megtalált személyeket. Na, akkor kezdjük, Valéria lesz az egyik kereső. Ki lesz a másik?
-Én-mondta Nándi.
     Ádám bekötötte a szemünket, az én (!!!) sálaimmal, amiket valószínűleg pont erre a célra hozott. Százig számoltunk, majd elindultunk megkeresni az embereket. Először Sárlott, majd Ákos akadt a kezem közé. Ez idő alatt, Nándi az ikreket fogta el és Merlint. De akkor olyan történt, amit később is nehezen tudtam megemészteni. Valaki megragadta a karom, nem láttam, úgyhogy nem kellett sokat bajlódnia, hogy ne tudjam meg, hogy ki ő. Kivezetett a tisztás szélére, majd egy fának nyomta a hátam. A hajamba túrt, majd megcsókolt. Ez nem olyan csók volt, mint a felelsz vagy merszesek, ez tele volt szeretettel és érzelemmel. Miután az a valaki megcsókolt, el is tűnt. Csak két perc után eszméltem fel, s indultam vissza a többiek keresésére. Már mindenkit megtalált Nándi, és engem kerestek.
-Na, végre itt vagy!-kiáltott fel Iván.-Megnyertem! Én vagyok az utolsó, akit Nándi megtalált-örült.
-De jó!-mondtam, de egyáltalán nem izgatott.
     Egész este (vagy inkább éjjel) ezen filóztam, sőt még vasárnap is. Még akkor is ezen járt az agyam, mikor már újra a buszban ültünk és mentünk hazafele. Ádám ült mellettem, s mosolyogva nézett, de én ezt is csak későn vettem észre.
-Mi van? Mit bámulsz már?
-Ja, semmi. Elmondanád nekem is, hogy mi történt a bújócska alatt? Csak azért, mert azóta fura vagy: semmire sem reagálsz és hülye vigyor van a pofádon.
-Hogy mi? Ne mond, hogy ennyire elszálltam.-ijedtem meg.
-De, így van. Szóval mi történt?
-Hát...valaki megcsókolt, de nem tudom ki. Annyira klassz volt.
-Gondoltam.-mondta egyszerűen, én pedig felhúztam a szemöldököm.-Hát, általában történnek ilyenek ez a játék alatt. Ilyenkor jó alkalom van rá, hogy lesmárolj valakit, aki tetszik neked. Én már csak tudom.
-Ja, vagy úgy. Készítettél képeket a bulimról?
-Persze, meg áthívtam , Merlint, Sárlottot, Nándit és Ivánt, hogy közösen nézzük meg. Ők a legjobb barátaid, nem?
-De, köszi. Bár nem tudom, hogy képes leszek-e a képekre koncentrálni, ha egyszer az sem ment, hogy a bulira koncentráljak ma. Őszintén, semmire sem emlékszem a mai napból. 
     Mikor hazaértünk, bementünk a szobámba, s összekötöttük a gépet a laptopommal. Néztük a képeket: táncolunk, hülyülünk, stb. Körülbelül ötszáz képen átmentünk már, mikor egyen megakadt a szemünk. Én rákvörös lettem, Ivánnak pedig leesett az álla. A képet szombat reggel készítette valaki, s mi voltunk rajta, a sátorban. Ő átölelt, s ajkaink egymásra tapadtak: ezek szerint, ő semmit sem tudott róla.
-Ezt meg ki készítette? Ádám?-kérdeztem.
-Nem, nem én voltam, reggel Nándi kérte el a gépet-nézett a fiúra, aki mosolygott.
-Igen, én voltam. Gáz van? Aludtatok, s cukik voltatok, így megörökítettem.
-Te teljesen hülye vagy!-nézett barátjára Iván-Most ezt mért kellett?

6.Rész

     Kedves olvasók,

     Bocsánatot kérek, hogy ilyen késő este hozom az új részt! Nagyon örülnék, ha néha komiznátok. Kíváncsi vagyok a véleményetekre. Jöhet hideg is, meleg is. Tanácsokat is szívesen fogadok.

     Szerdán és csütörtökön semmi különös nem történt. Sőt, még említésre való dolgok sem. Pénteken pedig megkaptam az addig elmaradt izgalmat. Nagyon furának tűnt, hogy az osztály nagy része a nekem szánt ajándékot is hozta suliba. Nem értettem, hogy mi van, mint ahogy azt sem, hogy miért hoztak magukkal nagy, ruhákkal és egyebekkel felszerelt táskákat. Mindenki izgatott volt és nekem senki nem árult el semmit. Mikor vége lett az ötödik és egyben utolsó óránknak, az iskola előtt egy busz várt. A sofőr egyáltalán nem volt ismerős, de a fiú, aki vele tárgyalt, már annál inkább. Ádám kezet fogott a busz vezetőjével, az osztálytársaim pedig csomagjaikat elsüllyesztették a busz csomagtartójába. Nem hittem volna, hogy nekem közöm van bármihez is, ami ott zajlik, ezért kissé csalódottan el akartam indulni hazafelé. Ekkor Ádám megragadta a karom és elmagyarázta, hogy ez is része a bulimnak és megkért, hogy száljak fel. Csak ennyi indítékot adott nekem, a többi kérdésemet pedig válaszra sem méltatta. Feltértünk egy köves útra, s egyből rájöttem, mi folyik itt: a hátizsákok, a már most elhozott ajándékok.....
     Hát persze! Ottalvós bulim lesz. Elmondtam ezt a megfejtést Ádámnak is, aki bólintott, de azt mondta egy perc múlva:
-Igen, de nem mintha sokat aludnátok, sőt, szerintem holnap reggeltől holnapután estig egy percig sem fogjátok lehunyni a szemetek.
-Nem is egy éjszaka? Egyenesen kettő? Biztos, hogy anyuék megengedték? Tényleg, egyáltalán ők hol vannak?
-Igen, megengedték. Nem rabolnálak el titeket. De ez a buli csakis a tiéd, szülők nélkül. Csak mi leszünk: az osztálytársaid, te, én és az osztályomból Tamás és Dominik.-mutatott a mellettünk található két ülésre.
-Csakis mi? Tizennyolcan?-kérdeztem, mert Anna természetesen nem volt köztünk.
-Igen Valéria, csakis mi.
-De ugye nem leszel olyan mind anyuék? Mármint úgy értem, hogy nem fogsz mindenbe beleszólni, ami a partin történik.
-Persze, hogy nem. Az mégis milyen buli lenne?-kérdezte, majd hozzátette-Sőt, még olyant is tettem, amire anyuék berágnának, ha tudnák...
-Mit tettél?
-Hát...hoztam nektek piát is. Bár tudom, hogy csak tizennégy éves a többségetek, de csak pár sört hoztam, az úgysem fog ártani. Esetleg kicsit felpörgeti a bulit.
-De Ádám, páran csak tizenhárom évesek. Én szívesen iszok, de nem hiszem, hogy mindenki rajong az ötletért.-ezzel pedig kikotyogtam egy nagy titkot.
-Mi van? Mikor ittál te még? Erről lemaradtam.
-Hát Lucának a tizenharmadik szülinapjára a fiúk becsempésztek egy üveg vodkát és jó pár üveg sört. Két pohár vodkát nyomtam le és még két pohár sört. De semmi bajom nem volt, úgyhogy nem kell kiakadni. Az volt életem legjobb bulija.
-Hát, ha már így állunk, akkor én elmondhatom, hogy először tizenkét éves koromban piáltam, de nekem sem lett semmi bajom. Úgyhogy most is leköröztelek hugicám, semmit sem próbálsz ki korábban, mint én.
-Na jó. Semmi esélyem ellened.
     Közben egy menedékházhoz érkeztünk, úgyhogy gondoltam, hogy a bulim helyszínén vagyunk. De végül csak azért mentünk be, hogy útmutatást kérjünk egy erdei tisztás felé. Brutális ötletnek tűnt ez az egész. Nagyon meglepődtem, hogy egy tisztás felé tartunk. Minek is megyünk oda? Én még mindig hitetlenkedve álltam a tisztás szélén, mikor a többiek kezdték felszereli a sátrakat (???), amiket Ádám hozott. 
-Szóval, nem is egyszerű ottalvós bulim lesz?-léptem oda a bátyámhoz.
-Nem, mindent megtettem, hogy ezt a bulit senki se felejtse el, aki itt volt. Kicsit nehéz volt a zene kérdés. Hogyan hozhatnánk zenét, úgy, hogy ne merüljünk le? Ezt is megoldottuk, a régi, elemmel működő rádiót hoztam el, tudod, azt, amelyikbe CD-t lehet helyezni. 
-Köszi.-súgtam a fülébe, mikor megöleltem.
     Mikor mind a kilenc kétszemélyes fel lett húzva, a testvérem szót kért, s elmondta, hogy milyen programunk (!!!) lesz aznap. Első dolgunk az üvegezés lesz, mondta. Na ezen nem is kicsit lepődtem meg. Nem nagyon rajongtam a felelsz vagy mersz játékért. Biztos voltam abban is, hogy nem olyan lesz, mint amit ötödikben játszottunk (megjegyzem azóta nem is tettük). Majdnem teljes mértékben tudtam, hogy ebben a játékban csók meg hasonlók lesznek, meg olyan kérdések, mint például "ki tetszik neked". Mondhatni, nem rajongtam az ötletért, de azért biztos voltam benne, hogy jó szórakozás lesz. A második program már nem volt olyan meglepő: tábortűz és bulizás.
     Elkezdtük a felelsz vagy merszet: sok csók csattant el, páran felhozták, hogy talán smárolást is be kellene tegyünk. Rám nem jött egyhamar a sor, de mikor én következtem (nyamvadt üveg!!), akkor adták az addigi legsúlyosabb próbát, addig csak beszéltek róla.
-Azt mondom, hogy itt az ideje egy kis mókának-szólalt meg Liza.-Nos akkor, smárolj....mondjuk Ivánnal.-mondta ki, mire nekem tátva maradt a szám.
-Hát, jól van-feleltem, majd jobbra fordultam.
     Muszáj volt, így megtettem. Bár saját reakciómra egyáltalán nem számítottam: nagyon is tetszett. Próbáltam elhessegetni ezt a gondolatot, de nem nagyon sikerült. Még volt két felelet: Ákosnak Anna tetszik (milyen meglepetés), Julcsinak meg Nándi (hát ez sem új). Ezután megint én voltam a soros, de most Nándi adott feladatot (kérdésekre nem válaszolok!!!):
-Smárolj...-úgy látszik, ezeket mind nekem adják-Tamással.
     Na ne már! Én? Egy tizedikessel? Tisztára hülye ez a Nándi. Nem mozdultam, aminek meg is lett a hatása.
-Mi van, Ivánnal smárolsz, de Tomival nem? Úgy tűnik, valaki szereti Ivánt!-ordította el magát Ákos.
-Nem, nem szeretem Ivánt!-válaszoltam határozottan, majd odamentem Tomihoz.
-Kizárt!-felelte Tamás.-Nem smárolok nyolcadikosokkal.
-Tomi, mi van, nem mersz?-jött a kérdés, legnagyobb meglepetésemre, Ádámtól (???).
-De igen, de még csak tizenhárom éves, a francba is.
-M.O.S.T.-mondta Nándi.
-Jól van na. Örüljetek-felelte.
-Mivel öt percnél hosszabb időhúzás volt, a szabályok szerint, fokozhatod a dolgokat, Nándi-mondta, megint Ádám (!!!).
-Ja, oké. Akkor smároljatok három percig.
-Nem!-feleltem határozottan.
-Akkor, hazaküldünk, s a saját bulidról maradsz le.
-Oké, megfogtál, nem maradnék le semmikép. Na de ez már tényleg a tetőpont volt.
     Ekkor egy erős kéz magához húzott, s Tomi ajka az én számra tapadt. Bulizás közben mindenki táncolt velem a lassúkon.
     A végén csak én, s Ádám maradtunk a tábortűz mellett. Beszélgettünk, majd mentünk lefeküdni a közös sátrunkba (nem zavart, hogy vele kell aludjak, tesók vagyunk). Csak egy volt a bökkenő: mindenki elaludt, s csak két hely volt szabadon, két különböző sátorban. Egyik Nándi mellett, a másik Iván mellett (No comment). Az Iván melletti helyet választottam, mert tudtam, hogy Nándi rám akar hajtani (még első nap mondta Iván).
     Reggel arra ébredtem, hogy Iván karja átölel, de nem akartam felkölteni, ezért inkább én is visszaaludtam még egy kicsit. Mikor újra megébredtem, azon kaptam magam, hogy a szánk egymásra tapad, pontosan olyan volt, mintha csókolóznánk. Áramütésként ért, nem tudtam, mikor történhetett ez. Ekkor már nem érdekelt, hogy esetleg felköltöm, kiszabadultam az öleléséből és átöltöztem. Tudtam, hogy erről a reggelről senkinek sem fogok szólni, s megpróbálom elfelejteni.

5. Rész

-Hát.....igazából....Na, szóval tavaly nyáron a szüleim meghaltak autóbalesetben. Egészen addig a napig nagyon jól megvoltam a tesómmal, Bencével. Azon a napon éppen születésnapom volt és anyáékkal mentem, hogy megvásároljuk az ajándékomat. Bevásároltunk, persze csak videó játékokat vettem, s ezen anya nagyon berágott, szerinte nem normális, ha egy gyerek a tizennegyedik szülinapjára csak videó játékot kér, de én imádtam őket. Hazafele a kormánynál apa ült, én pedig még akkor is anyummal veszekedtem. Nagyon mérges voltam azért, mert megszabta, hogy mi jó nekem (tipikus kamaszlázadások egyike). Ordítani kezdtem anyuval, hogy ne mondja meg, mi a jó nekem, hanem hagyjon, hogy kedvem szerint cselekedjek. Apu ránk szólt, hogy ezt inkább majd otthon beszéljük meg, de az az egy másodperc, amikor velünk foglalkozott, nagyon is sokat jelentett. Apunak már nem volt ideje észrevenni a mellékutcáról kikanyarodó autót. A részeg sofőr meg mit sem törődött velünk, nyolcvan km/órá-s sebességgel belénk hajtott. A szüleim rögtön meghaltak, én pedig a halálomon voltam, amikor beszállítottak a kórházba. Nagyon kevés esélyt adtak nekem: 1 volt a 1.000.000-hoz, hogy túlélem, de az pont elég is volt, úgyhogy most élek, de ők nem. Mikor kiengedtek a kórházból, a rendőrség mindent kiszedett belőlem, amit csak tudtam, de az egészet hallotta Bence is. Attól a naptól, nem csak bennem él a saját magam iránti gyűlölet. Bence azóta utál, sőt, azóta egyetlen szót sem beszél velem. Tudom, hogy az én hibám volt. Én kellett volna meghaljak, nem pedig ők. Bence pedig sokkal jobban kijött velük, egy olyan kincstől fosztottam meg a bátyámat, amelyet nem pótolhat semmi és senki. Megértem, hogy gyűlöl, de a fájdalom olyankor sokkal jobban belém mar, mikor látom őt és eszembe jut, hogy mitől fosztottam meg.-a történet végéig küszködött a könnyeivel, de akkor már hagyta, kitört belőle a sírás. Még sosem láttam azelőtt ennyire sírni egy fiút sem, de megértettem őt, szüksége volt a sírásra, hogy el tudja engedni a fájdalmat.
     Nem tudtam, mit mondhatok, ezért inkább átmásztam a kerítésen, leültem mellé a deszkára, s átöleltem. Tudtam, hogy ahogy én bánok a szavakkal, ez volt a tőlem telhető, semmi szó, csak egy ölelés. Egy perc múlva már nem sírt és nem is látszottak rajta a bőgés jelei (hogy milyen szerencsés emberek élnek). Ekkor tudatosult bennem, hogy akkor ő már tizenöt éves.
-Várjunk csak, hogy lehetsz te már tizenöt éves? Én például csak a tizennégyet töltöm nemsokára.
-Halasztottam egy évet ötödikben. Fél évig nem tartózkodtunk itthon, ezért csak egy évvel később kezdhettem el az ötödik osztályt.
-Te vagy a legnagyobb az osztályból?-tettem fel az újabb kérdést.
-Igen. Egyelőre csakis én vagyok tizenöt
-Ha tartok szülinapi bulit, eljössz?-kérdeztem-Vagy túl érett vagy a tizennégy évesek bulijához?-gúnyolódtam.
-Hát, nem is tudom. Csipkerózsikás parti lesz?-kérdezte tetetett izgatottsággal.
-Persze. Koronákkal, meg barbie babákkal, meg mindennel, ami kell.-feleltem mosolyogva-Na, de most komolyan. Eljössz, ha tartok?
-Ott leszek. Amúgy mikor lesz a szülinapod?
-Szombaton. Addig elegendő embert kell összeszednem, hogy megtarthassam és izgi is legyen.-sóhajtottam.
-Mi lenne, ha meghívnád a teljes osztályt? Úgy elegen leszünk, s nagyon sok partiarc is van köztük. Bulizni, azt lehet velük.-mondta, s még én sem rukkolhattam volna elő valami jobbal.
     Még egy kicsit beszélgettünk, de azután elindultunk suliba, s a gördeszkákat is vittük, mert azt terveztük, hogy suli után megtanítanak nekem pár nagyon jó trükköt. Ahogy beértünk a suliba, egy kis meglepetés várt minket. Pontosabban Sárlott. Mindkettőnktől bocsánatot kért és látszott rajta, hogy úgy is gondolja. Ő is jött velünk deszkázni, Nándi is meg Merlin is, így öten lettünk a csoportban. Összeismerkedtem Sárlottal és tök rendes arc volt. Mindenképpen az a nap is felkerült a legjobb napok listájára. Tudtam, hogy még csak három nap van a buliig (amit a szüleim megengedtek), de olyan izgatott voltam mint még soha, hisz most az egyszer nem bízták az én szervezésemre (még a meghívottak listáját sem láthattam), hanem Ádám rendezte az egészet. Csak  remélni mertem, hogy nem tettem semmi rosszat Ádám ellen.

4. rész

     Alig hittem a szememnek: Iván állt az ajtóban, ő csengetett. Persze fogalmam sem volt, mit keres nálunk, de kit érdekelt, ha már ott volt. Közben leváltotta sulis cuccait: kék pólót viselt, farmert, egy fehér Converse cipőt, a kezében pedig gördeszka volt. Kíváncsi voltam, vajon mennyire tud deszkázni.

-Helló Vali. Van programod mára?-kérdezte Iván.

-Szia. Mi az, hogy Vali??? Maradjunk inkább a Valériánál. Amúgy meg nincs semmi konkrét programom. Miért?

-Gondoltam eljönnél velünk deszkázni...

-Pontosabban kikkel?-érdekelt, mert ha Sárlott is ott lesz, akkor inkább passzolom.

-Velem és Nándival. Ugye jössz?-nézett kutyaszemekkel.

-Persze, de van egy gond: fogalmam sincs, hogy költözéskor hová került a deszkám.-magyaráztam szomorúan.

-Semmi baj, nekem még van egy, kölcsön tudom adni neked. Készülj el, addig én is visszajövök a deszkával.

    Gyorsan elkészültem, utána pedig felhívtam anyum, hogy hová megyek és kikkel. Beszóltam Ádám szobájába is, hogy elmegyek.

-Várj csak, hová is mész pontosabban?-kérdezte meglepetten.

-Kimegyek Ivánnal és Nándival gördeszkázni, ugye nem fogsz hiányolni?-kérdeztem reménykedve, majd hozzátettem-Amúgy van pizza a hűtőbe, csak fel kell melegítsd, úgyhogy a kajával sem lesz gondod.

-Menj csak nyugodtan. Jó szórakozást, de ha Iván hibájából valami bajod lesz, akkor nem érdekel, hogy nem akart rosszat, behúzok neki egyet.-felelte.

-Oké. Ne félj, nem lesz baj. Na, mentem.

     Iván már várt rám, két gördeszkával a kezében és az egyiket nekem nyújtotta. Elvettem tőle a deszkát, s mellette sétáltam, míg a kijelölt helyhez nem értünk. Bevártuk Nándit is, utána pedig következhetett a móka. Egy darabig egyikünk sem esett, de azután a srácok kitalálták, hogy menjünk le egy lépcsőkorláton. 

    Először Nándi ment, s akkorát esett, hogy utána mindenét fájtatta. Másodiknak Iván ment, azzal a szöveggel, hogy ő majd megmutatja, hogyan kell. Az ő fellépése is balul sült el: kicsivel tovább bírta, de ő is nagyot borult, persze ezen is csak nevettünk. A végén én következtem, de mielőtt elkezdhettem volna, a fiúk ilyeneket mondtak nekem:

-Nem muszáj ki próbáld, ha nem merd. Te lány vagy, senki sem fog kigúnyolni.

    Hát igen, köszönöm nekik a biztatást. Elindultam, a pillanat olyan hosszúnak tűnt, mintha legalább tíz perc telt volna el és annyira fantasztikus volt, hogy azt lehetetlen megfogalmazni. Én voltam az egyedüli aki végigment a korlátom és még a befejezésem is csodásan sikerült. Pedig, így elgondolkodva három éve nem álltam deszkán és akkor is csak menni tudtam vele, nem sikerült egy trükk sem. A srácok ámulva néztek rám, én pedig meghajoltam.

-Köszönöm, köszönöm. Tudom, hogy csodálatos voltam, de becsukhatnátok a szátok-mondtam elámulva csodálkozásuk erősségén.

-Ez csodálatos volt Vali! Minden elismerésem a tiéd. Amiért ilyen ügyes voltál, veszek neked egy kólát-szólalt meg Iván, úgy tűnik, neki ezután mindig Vali leszek.

-Tényleg csodás voltál szöszi!-biztatott Nándor is.-Megyünk a mekibe?

-Felőlem-válaszoltunk egyszerre Ivánnal.

     Szóltam anyuéknak, hogy nem kell aggódniuk, későn érek haza, mert mekibe mentem. Elindultunk a fiúkkal, beültünk egy üres asztalhoz, s míg a kajára vártunk, röhögtünk, hogy tőlünk zengett az egész hely. Ettünk, ittunk (megkaptam Ivántól a kólát), röhögtünk. Mikor végeztünk a mekiben, még egy kicsit deszkáztunk (készítettünk pár képet), azután hazamentünk.

     Otthon ruhástól bedőltem az ágyba, s reggel arra ébredtem, hogy bevertem a kezem az Ivántól kapott deszkába. Rájöttem, hogy vissza kell majd adjam neki. A suliba készülődéshez még túl korán volt. Kinéztem az ablakon (amely Ivánék kertjébe néz), és meglepetten tapasztaltam, hogy Iván kint ül a deszkáján, s a füvet piszkálja. Úgy döntöttem, mégis felöltözök (igen olyan korán) és kimegyek hozzá. Odasétáltam a két kertet elválasztó kerítéshez, felkönyököltem rá és vártam, hogy a fiú észrevegyen. Pár perc múlva feltűnt neki, hogy nincs egyedül, de mikor látta, hogy csak én vagyok, elmosolyodott.

-Jó reggelt Vali! Hogy-hogy ilyen korán ébren vagy?-kérdezte.

-Szia! A deszkád a hibás, belé vertem a kezem-durcáskodtam.

     Nagyon jót nevetett ezen is, bár annyira nem volt vicces. Ekkor jutott eszembe, a párbeszédük Sárlottal. Még hétfőn meg akartam kérdezni tőle, hogy mit értett a lány ezen: "tudom jól, milyen helyzetben vagy", de sosem maradtunk csak négyszemközt, Nándi előtt pedig nem mertem. Amint ezen gondolkoztam, hirtelen kicsúszott belőlem a kérdés:

-Mit értett Sárlott azon, hogy jól tudja, milyen helyzetben vagy? Csak nincs valami nagy baj?

-Hát...igazából....

Iván

Nándi

Én

3.Rész

     Az első osztályfőnöki óra gyorsan eltelt, Mari néni pedig nagyon kedves volt velünk. Már első szüneten kiderült, hogy kik tartoznak Iván baráti körébe: Sárlott, Merlin és Nándor. Azon a szüneten a padban ültem, s olvastam, de három perc elteltével Iván odajött, s odahívott hozzájuk, s bemutatott. Sárlott végigmért tekintetével, azután rám villantott egy gúnyos vigyort (mondhatom, nagyon kedves). A vigyora láttán földbe akartam ásni magam, de mivel nem akadt ásó a közelemben, inkább csak hátat fordítottam nekik. Már éppen távozni akartam, de egy erős kéz ragadta meg a csuklómat, bár nem fájt, de kellemetlen érzést nyújtott. Iván tartott vissza, s a szemébe néztem, jelezve, hogy nem fogok elmenni, de ő tovább fogta. Már-már kezdett kellemetlennek mutatkozni a helyzet, de ekkor megszólalt, s olyan pillantást vetett Sárlottra, hogy az legszívesebben elsüllyedt volna. Az a tekintet annyira parancsoló és tekintélyt követelő volt, hogy talán még a legerősebb embernek is megingott volna az önbizalma tőle.
-Most azonnal kérjél tőle bocsánatot!-mikor látta, hogy a lány nem reagál, még hozzátette-MOST Árl, AZONNAL!
-Nem fogok bocsánatot kérni, már túlságosan is megszoktam AZT a tekinteted, ellen tudok állni neki. Amúgy meg nem hiszem, hogy minden egyes embert kéne kedveljek, akit te megszánsz. Tudom jól, milyen helyzetben vagy, azt is, hogy sok embert megsajnálsz, de én nem fogok mindenkit megszánni. Sajnálom, de ismersz, tudod jól, miként gondolok a bunkó személyekre. Döntsd el: én vagy ő, a kettő nem fog menni együtt. Vagy ÉN, vagy Ő.-mondta (vagy talán inkább ordította) és kiviharzott a teremből. 
     Nem kis meglepetés ért, mikor végre felfogtam a szavait, tudtam, hogy rólam beszélt. Később minden csak fokozódott: rájöttem, hogy mindenki minket néz. Szuper! Iván nem mozdult, sőt, valósággal megdermedt, csak nézett a terem ajtaja felé. Nándor és Merlin is meglepettnek tűnt, de nem mozdultak. Én próbáltam még abban a percben elmenekülni onnan, de lábaim nem engedelmeskedtek. Még mindig Ivánra meredtem, választ várva, de nem úgy tűnt, hogy egyhamar reagálni fog. A csuklómat még mindig szorította, de most hirtelen jobban összeszorította a kezét, én pedig azt hittem, ott rögtön leszakad a kezem.
-Iván....-próbáltam felhívni a figyelmet a kezemre, de nem reagált.
-Hé, haver! Elszorítod a csaj kezéből a vért!-szólt rá Nándor.-Iván....ez nem vicc! Eltöröd a lány kezét!-gondolom a lány nevet azért adta, mert képtelen volt megjegyezni a nevem.
     Lassan engedett a szorítás (már én is azt hittem, hogy eltöri a csuklóm), s végül teljesen eleresztette a kezem. Szemével a cipője orrát nézte, látszott rajta, hogy nem akart rosszat. Közben az udvaron tartózkodók is bejöttek, tehát a nézőink létszáma jócskán megnőtt. Iván felemelte a fejét, a szemembe nézett könyörgő tekintetével és bocsánatot akart kérni, de nem tudta, hol is kezdje.
-Nagy....én...én nem akartam rosszat. Nagyon sajnálom. Bocs.-mondta, én pedig hittem neki, tényleg sajnálta.
-Semmi baj. Felejtsük el.-mondtam.
     Közben bejött Mari néni, s a bámuló szemek visszahúzódtak, tulajdonosaik pedig helyet foglaltak. A következő három órában nem voltam képes figyelni, folyton kattogott az agyam. Mi volt az a fura beszélgetés Iván és Sárlott közt? Min kapta fel a vizet annyira Iván? Egyben biztos voltam: aznap nem is próbál újra hozzám szólni. A barátaival sem beszélt, úgy tűnt, azok tudják az okát, s nem sértődnek meg ezen. A padtársam keze pedig három órán át ökölbe szorult és azt hittem, sosem fog lazulni. Órák után bepakoltam, s elmerülve gondolataimba, már vágtattam kifelé a folyosón, de egy hang utánam szólt:
-Valéria!- megpördültem a tengelyem körül, Iván volt az.-Ezt az osztályban hagytad.-adta a kezembe a könyvem.
-Ó, köszi.-mondtam, de többet már nem bírtam kinyögni.
-Hol laksz, szívesen hazakísérlek.-mondta.
-Négy utcával arrébb-mutattam jobbra.-A harmincötösben.
-Micsoda meglepetés!-kiáltott fel.-Én a harminchetesben, tehát melletted.
-Várj egy pillanatot, meg kell várjam a tesóm.
-Hányadikos?-kérdezte gyanakodva.
-Tíz B-s.-feleltem gondolkodás nélkül.
-B-s??? A francba!-eddig bírtam követni, ezután meg két percen át káromkodott, úgy, hogy ugyanazt a szót nem hallottam kétszer.
-Jól vagy?-néztem rá aggódva.-Mi a baj?
-Á, semmi. Csak a kedves bátyám is oda jár.-mondta bosszús képpel.
-Ha nem akarsz, nem muszáj megvárj.
-Dehogyis, szó sincs róla, hogy nem akarnálak megvárni, de a drága testvérem szó szerint gyűlöl.-felelte.
     Mégis megvárt, a bátyát nem látta, s ennek nagyon örült. Hát még Ádám mennyire boldog volt, mikor meglátta, hogy nem egyedül várok rá, sőt, az illetővel még beszélgetek és röhögök is. Rájöttem, hogy igaza volt: szereztem magamnak egy igazi barátot. Már első nap! Nem is hittem volna, hogy ennyire bizalmas a viszonyom Ivánnal, de búcsúzóul két puszit nyomott az arcomra, s utánam szólt, hogy másnap találkozunk. Beérve a házba, nyugalom árasztott el, semmi jele nem maradt a reggeli izgulásomnak.
     Levettem a bőrdzsekimet és már mentem volna fel a szobába, mikor egy kéz rántott vissza. Persze, hisz Ádám mindent akart tudni Ivánról, meg a suliról, aztán megint Ivánról.
-Szóval mégsem kell keresnem neked egy új barátot?-vonta fel a szemét.
-Nem, szereztem én, vagyis inkább ő engem, de nézőpont kérdése. Ivánról tényleg el tudom képzelni, hogy igazi barát.
-Mi volt a suliban?
-Mari néni nagyon rendes velünk, bár igazság szerint ezt a következtetést az első óra után vontam le, mert a többin képtelen voltam figyelni.-minek hazudjak Ádámnak, mindig megért?
-Hogyhogy nem figyeltél-nézett rám kérdőn.-Ez nem rád vall Valéria.
-Tudom, de muszáj volt megemésztenem az első szüneten történteken...
-Mért? Mi történt?-hangja csupa kíváncsiság volt.
-Háát...még mindig nem fogtam fel teljesen, de azért elmondom amit tudok. Nekifogtam olvasni, de pár perc múlva Iván odavonszolt a barátaihoz és bemutatott. Erre Sárlott gúnyosan rám vigyorgott, s ezzel én úgy voltam, hogy akkor már inkább megyek vissza a helyemre, de Iván megfogta a csuklóm, s azt mondta a csajnak, hogy kérjen bocsánatot, erre az azt felelte (idézem): "Nem fogok bocsánatot kérni, már túlságosan is megszoktam AZT a tekinteted, ellen tudok állni neki. Amúgy meg nem hiszem, hogy minden egyes embert kéne kedveljek, akit te megszánsz. Tudom jól, milyen helyzetben vagy, azt is, hogy sok embert megsajnálsz, de én nem fogok mindenkit megszánni. Sajnálom, de ismersz, tudod jól, miként gondolok a bunkó személyekre. Döntsd el: én vagy ő, a kettő nem fog menni együtt. Vagy ÉN, vagy Ő.". S ezek után még én vagyok bukó??? Aztán pedig kiment a teremből, de a mondottak közül valami nagyon megbántotta Ivánt, mert még percekig nézett utána dühösen. Arról is elfeledkezett, hogy még mindig szorítja a csuklómat, s mérgében összeszorított a kezét. Olyan érzés volt, mintha még csak egy kicsi hiányozna, s eltöri. Próbáltam szólni neki, de nem reagált. Aztán Nándor valahogy felfogatta vele, hogy mindjárt eltöri a kezem. Elengedte, s bocsánatot kért.-látva Ádám arcát hozzátettem-De őszinte volt, nem akart semmi rosszat nekem. Többet nem szólt hozzám, s órán úgy ökölbe szorította, hogy azt hittem eltöri a saját kezét. Mikor jöttem kifelé, akkor ideadta a könyvem, amit ottfelejtettem, s megkérdezte, hogy hazakísérjen-e, kiderült, hogy mellettünk lakik, aztán mondtam, hogy várjunk meg téged is, de mikor megtudtam, hogy melyik osztályban vagy, megint furán viselkedett, mert állítólag ott van a tesója is, aki utálja őt....hát körülbelül ennyi.
-Most komolyan? Majdnem eltöri a kezed, te pedig gond nélkül megbocsájtasz? Kezdesz megijeszteni. Ki vagy te és mit tettél Valériával?-csodálkozott el.
    Igen, igaza volt. Régen nem hagytam volna szó nélkül azt a helyzetet. Mintha gyökerestül kicseréltek volna, már nem hasonlítottam magamra, inkább a bátyámhoz hasonlóan viselkedtem. Fura volt, de első nap szereztem egy barátot. Sokáig gondolkodtam ezen, fent a szobámba. Azonban  megzavart egy hang a gondolkodásomban: csengettek az ajtón. Ádám nem várt senkit, én sem, anyumék pedig még nem voltak otthon. Lementem ajtót nyitni, s nagyon meglepődtem, hogy ki állt az ajtóban.

...búcsúzóul két puszit nyomott az arcomra...