3.Rész

     Az első osztályfőnöki óra gyorsan eltelt, Mari néni pedig nagyon kedves volt velünk. Már első szüneten kiderült, hogy kik tartoznak Iván baráti körébe: Sárlott, Merlin és Nándor. Azon a szüneten a padban ültem, s olvastam, de három perc elteltével Iván odajött, s odahívott hozzájuk, s bemutatott. Sárlott végigmért tekintetével, azután rám villantott egy gúnyos vigyort (mondhatom, nagyon kedves). A vigyora láttán földbe akartam ásni magam, de mivel nem akadt ásó a közelemben, inkább csak hátat fordítottam nekik. Már éppen távozni akartam, de egy erős kéz ragadta meg a csuklómat, bár nem fájt, de kellemetlen érzést nyújtott. Iván tartott vissza, s a szemébe néztem, jelezve, hogy nem fogok elmenni, de ő tovább fogta. Már-már kezdett kellemetlennek mutatkozni a helyzet, de ekkor megszólalt, s olyan pillantást vetett Sárlottra, hogy az legszívesebben elsüllyedt volna. Az a tekintet annyira parancsoló és tekintélyt követelő volt, hogy talán még a legerősebb embernek is megingott volna az önbizalma tőle.
-Most azonnal kérjél tőle bocsánatot!-mikor látta, hogy a lány nem reagál, még hozzátette-MOST Árl, AZONNAL!
-Nem fogok bocsánatot kérni, már túlságosan is megszoktam AZT a tekinteted, ellen tudok állni neki. Amúgy meg nem hiszem, hogy minden egyes embert kéne kedveljek, akit te megszánsz. Tudom jól, milyen helyzetben vagy, azt is, hogy sok embert megsajnálsz, de én nem fogok mindenkit megszánni. Sajnálom, de ismersz, tudod jól, miként gondolok a bunkó személyekre. Döntsd el: én vagy ő, a kettő nem fog menni együtt. Vagy ÉN, vagy Ő.-mondta (vagy talán inkább ordította) és kiviharzott a teremből. 
     Nem kis meglepetés ért, mikor végre felfogtam a szavait, tudtam, hogy rólam beszélt. Később minden csak fokozódott: rájöttem, hogy mindenki minket néz. Szuper! Iván nem mozdult, sőt, valósággal megdermedt, csak nézett a terem ajtaja felé. Nándor és Merlin is meglepettnek tűnt, de nem mozdultak. Én próbáltam még abban a percben elmenekülni onnan, de lábaim nem engedelmeskedtek. Még mindig Ivánra meredtem, választ várva, de nem úgy tűnt, hogy egyhamar reagálni fog. A csuklómat még mindig szorította, de most hirtelen jobban összeszorította a kezét, én pedig azt hittem, ott rögtön leszakad a kezem.
-Iván....-próbáltam felhívni a figyelmet a kezemre, de nem reagált.
-Hé, haver! Elszorítod a csaj kezéből a vért!-szólt rá Nándor.-Iván....ez nem vicc! Eltöröd a lány kezét!-gondolom a lány nevet azért adta, mert képtelen volt megjegyezni a nevem.
     Lassan engedett a szorítás (már én is azt hittem, hogy eltöri a csuklóm), s végül teljesen eleresztette a kezem. Szemével a cipője orrát nézte, látszott rajta, hogy nem akart rosszat. Közben az udvaron tartózkodók is bejöttek, tehát a nézőink létszáma jócskán megnőtt. Iván felemelte a fejét, a szemembe nézett könyörgő tekintetével és bocsánatot akart kérni, de nem tudta, hol is kezdje.
-Nagy....én...én nem akartam rosszat. Nagyon sajnálom. Bocs.-mondta, én pedig hittem neki, tényleg sajnálta.
-Semmi baj. Felejtsük el.-mondtam.
     Közben bejött Mari néni, s a bámuló szemek visszahúzódtak, tulajdonosaik pedig helyet foglaltak. A következő három órában nem voltam képes figyelni, folyton kattogott az agyam. Mi volt az a fura beszélgetés Iván és Sárlott közt? Min kapta fel a vizet annyira Iván? Egyben biztos voltam: aznap nem is próbál újra hozzám szólni. A barátaival sem beszélt, úgy tűnt, azok tudják az okát, s nem sértődnek meg ezen. A padtársam keze pedig három órán át ökölbe szorult és azt hittem, sosem fog lazulni. Órák után bepakoltam, s elmerülve gondolataimba, már vágtattam kifelé a folyosón, de egy hang utánam szólt:
-Valéria!- megpördültem a tengelyem körül, Iván volt az.-Ezt az osztályban hagytad.-adta a kezembe a könyvem.
-Ó, köszi.-mondtam, de többet már nem bírtam kinyögni.
-Hol laksz, szívesen hazakísérlek.-mondta.
-Négy utcával arrébb-mutattam jobbra.-A harmincötösben.
-Micsoda meglepetés!-kiáltott fel.-Én a harminchetesben, tehát melletted.
-Várj egy pillanatot, meg kell várjam a tesóm.
-Hányadikos?-kérdezte gyanakodva.
-Tíz B-s.-feleltem gondolkodás nélkül.
-B-s??? A francba!-eddig bírtam követni, ezután meg két percen át káromkodott, úgy, hogy ugyanazt a szót nem hallottam kétszer.
-Jól vagy?-néztem rá aggódva.-Mi a baj?
-Á, semmi. Csak a kedves bátyám is oda jár.-mondta bosszús képpel.
-Ha nem akarsz, nem muszáj megvárj.
-Dehogyis, szó sincs róla, hogy nem akarnálak megvárni, de a drága testvérem szó szerint gyűlöl.-felelte.
     Mégis megvárt, a bátyát nem látta, s ennek nagyon örült. Hát még Ádám mennyire boldog volt, mikor meglátta, hogy nem egyedül várok rá, sőt, az illetővel még beszélgetek és röhögök is. Rájöttem, hogy igaza volt: szereztem magamnak egy igazi barátot. Már első nap! Nem is hittem volna, hogy ennyire bizalmas a viszonyom Ivánnal, de búcsúzóul két puszit nyomott az arcomra, s utánam szólt, hogy másnap találkozunk. Beérve a házba, nyugalom árasztott el, semmi jele nem maradt a reggeli izgulásomnak.
     Levettem a bőrdzsekimet és már mentem volna fel a szobába, mikor egy kéz rántott vissza. Persze, hisz Ádám mindent akart tudni Ivánról, meg a suliról, aztán megint Ivánról.
-Szóval mégsem kell keresnem neked egy új barátot?-vonta fel a szemét.
-Nem, szereztem én, vagyis inkább ő engem, de nézőpont kérdése. Ivánról tényleg el tudom képzelni, hogy igazi barát.
-Mi volt a suliban?
-Mari néni nagyon rendes velünk, bár igazság szerint ezt a következtetést az első óra után vontam le, mert a többin képtelen voltam figyelni.-minek hazudjak Ádámnak, mindig megért?
-Hogyhogy nem figyeltél-nézett rám kérdőn.-Ez nem rád vall Valéria.
-Tudom, de muszáj volt megemésztenem az első szüneten történteken...
-Mért? Mi történt?-hangja csupa kíváncsiság volt.
-Háát...még mindig nem fogtam fel teljesen, de azért elmondom amit tudok. Nekifogtam olvasni, de pár perc múlva Iván odavonszolt a barátaihoz és bemutatott. Erre Sárlott gúnyosan rám vigyorgott, s ezzel én úgy voltam, hogy akkor már inkább megyek vissza a helyemre, de Iván megfogta a csuklóm, s azt mondta a csajnak, hogy kérjen bocsánatot, erre az azt felelte (idézem): "Nem fogok bocsánatot kérni, már túlságosan is megszoktam AZT a tekinteted, ellen tudok állni neki. Amúgy meg nem hiszem, hogy minden egyes embert kéne kedveljek, akit te megszánsz. Tudom jól, milyen helyzetben vagy, azt is, hogy sok embert megsajnálsz, de én nem fogok mindenkit megszánni. Sajnálom, de ismersz, tudod jól, miként gondolok a bunkó személyekre. Döntsd el: én vagy ő, a kettő nem fog menni együtt. Vagy ÉN, vagy Ő.". S ezek után még én vagyok bukó??? Aztán pedig kiment a teremből, de a mondottak közül valami nagyon megbántotta Ivánt, mert még percekig nézett utána dühösen. Arról is elfeledkezett, hogy még mindig szorítja a csuklómat, s mérgében összeszorított a kezét. Olyan érzés volt, mintha még csak egy kicsi hiányozna, s eltöri. Próbáltam szólni neki, de nem reagált. Aztán Nándor valahogy felfogatta vele, hogy mindjárt eltöri a kezem. Elengedte, s bocsánatot kért.-látva Ádám arcát hozzátettem-De őszinte volt, nem akart semmi rosszat nekem. Többet nem szólt hozzám, s órán úgy ökölbe szorította, hogy azt hittem eltöri a saját kezét. Mikor jöttem kifelé, akkor ideadta a könyvem, amit ottfelejtettem, s megkérdezte, hogy hazakísérjen-e, kiderült, hogy mellettünk lakik, aztán mondtam, hogy várjunk meg téged is, de mikor megtudtam, hogy melyik osztályban vagy, megint furán viselkedett, mert állítólag ott van a tesója is, aki utálja őt....hát körülbelül ennyi.
-Most komolyan? Majdnem eltöri a kezed, te pedig gond nélkül megbocsájtasz? Kezdesz megijeszteni. Ki vagy te és mit tettél Valériával?-csodálkozott el.
    Igen, igaza volt. Régen nem hagytam volna szó nélkül azt a helyzetet. Mintha gyökerestül kicseréltek volna, már nem hasonlítottam magamra, inkább a bátyámhoz hasonlóan viselkedtem. Fura volt, de első nap szereztem egy barátot. Sokáig gondolkodtam ezen, fent a szobámba. Azonban  megzavart egy hang a gondolkodásomban: csengettek az ajtón. Ádám nem várt senkit, én sem, anyumék pedig még nem voltak otthon. Lementem ajtót nyitni, s nagyon meglepődtem, hogy ki állt az ajtóban.

...búcsúzóul két puszit nyomott az arcomra...