29.Rész

  Kedves olvasóim! Sajnálom, hogy megvárattalak, de ime az új rész! Jó olvasást! Szeretlek titeket! xoxo IL

  Miután vége volt az esküvőnek, egyenesen Blankáékhoz mentünk, ahol a kertben egy hatalmas sátor volt felállítva. Fehérsége virított a sötétben, bentről pedig fény szűrődött ki. Egy kalauz állt a bejáratánál és amint megmondtad a neved, mondta is, hogy hányas asztalnál ülsz. Én a négyeshaz kerültem, közel a menyasszonyi asztalhoz, mint ahogy Iván is.
     Ahogy beléptünk, még nagyobb káprázat fogadott. Csillárok lógtak le a tetőről, az asztalterítők alsó rétege és a székek fehéren olvadtak bele a térbe, olyan árnyalattal, mint a sátor. Míg a felső terítő bíbor vörös volt és ilyen masnival kötötték át a székek támláját is. Olyan volt, mint a filmekben. Tíz személyes asztalok, egy színpad és egy tánctér. Éreztem, hogy egy csodálatos éjnek nézünk elébe, amely csak éppen, hogy megkezdődni látszott. Helyet foglaltunk, egy számomra és Iván számára is ismeretlen közösségben. Tehát megfogadta a tanácsom, mármint Blanka. Figyelembe vette, hogy jelenleg nem túl fényes a kapcsolatom egyik testvéremmel sem, az apámmal pedig sosem volt, szóval őt meg sem kell említeni.
     Amint a társaság összeverődött, mindenki bejutott a sátorba és le is ült, kezdetét vette a műsor: a szószoló egy gyönyörű, de azért vicces köszöntőt mondott az ifjú párra. Ez után kezdetét vette a lakoma. Pincérek tízei szolgálták fel az előételt a vendégeknek. Elég nagy fogás volt, de mindent legyűrtem. (Ez úgy hangzott, mintha nehezemre esett volna, pedig egyáltalán nem). Nem hiába szeretek enni, ezt be kell vallanom. Ezért is, a kedvenc saját tulajdonságaim közé tartozik az is, hogy nem szoktam hízni. Az utóbbi pár évben mindössze az növelte a súlyomat, hogy nőttem.
     Blanka odaintett magához minket. Először meglepődtem, mert bár az igaz, hogy mindig nagyon jól egyeztünk, de mégis, jó pár száz vendége van, mégis engem hív magához. Odaballagtunk, majd elkezdte a közönséges beszédet:
-Ugye jól érzitek magatokat?-bólintottunk-Az nagyon jó, remélem, hogy másoknak is tetszik. Remélem, hogy az estétek további része is jól telik majd-tudtam, hogy akar valamit, mert csak olyankor fecseg össze-vissza.
-Mit akarsz Blanka? Bökd ki.
-Oké, úgy tűnik, valaki nagyon jól ismer. Nézd, az élő zene még nem érkezett meg és ez a bejátszott lista kezd már unalmas lenni-nem, ugye nem azt akarja, amire gondolok?-kicsit fel kéne pörgetni azt a pár percet, míg megérkeznek. Légyszíves, énekelj valamit nekik.
- Nem, nem, nem. Tudod jól, hogy évek óta nem énekelek. Az a fellépésem nem sikerült túl jól.
-Kérlek, a kedvemért. Jó a hangod, tehetséges vagy. Tökéletes. Felejtsd el a múltat.
-Nem, nincs kíséret, nem tudok felvett hangra énekelni-kerestem a kifogásokat.-Alex jobban énekel, mért nem őt kéred meg?
-Tudod jól, hogy ez nem igaz. Ne tagadd, ebben jobb vagy.
-Lehet, de akkor sincs kíséret.
-Én tudok gitározni. Profi szinten. Ha esetleg tudtok gitárt szerezni, akkor én kísérem-kösz Iván, igazán sokat segítesz.
-Van. András is tud gitározni, csak azért a vőlegény nem léphet fel a saját esküvőjén. Az ajtó nyitva van. A gitár az én szobámban, fel van hangolva. Valéria, tudod, hogy hol a szobám. Mindössze két számról lenne szó és nagyon sokat segítenél vele.
-Oké.

     Gyorsan beszereztük a gitárt, megbeszéltük, hogy mi az, amit mindketten tudunk, s a színpadra mentünk. A hányinger fogott el. A legutóbbi előadásomon elment a hangom a félelemtől, akik meg hallottak, mind kiröhögtek. Akkor pedig ott álltam és tudtam, hogy nem ronthatom el, mert akkor Blanka esküvőjét cseszem el. Muszáj volt megtennem.
     A kezembe vettem a mikrofont, míg Iván egy széken ült, a gitárral és egy felé hajló mikrofonnal. Bólintottam, hogy kezdheti. A Let her go-t énekeltem a Passenger-től, majd az All of me-t John Legend-től. Jó érzés volt ott állni és mindent kiadni magamból. Az ismerősök megbámultak, mert sosem tudták, hogy tudok énekelni. Nálunk Alex volt a kis tehetség. Alex büszkén nézett rám. Ő tudta, hogy van hangom, sőt, nagyképűsége ellenére ki is jelentette, hogy jobb vagyok mint ő. Az sem volt rossz érzés, hogy mikor távozni készültem a színpadról vissza akartak hívni. De mivel megérkezett az eredeti együttes, én átadtam a helyem nekik.
     Odamentem a világ legszebb menyasszonyához, majd megköszöntem neki ezt a lehetőséget, ha nem az esküvőn múlott volna, akkor valószínűleg elrontottam volna, de így nem hagyhattam, hogy ez megtörténjen.
     Közben elértük az éjfélt és már teleettük magunkat, mikor az esküvői keringő következett. Ekkor léptem képbe megint. A zenekar egy kis pihenőt vett ki, Blankáéknak pedig olyan kellett, aki tudja a Once Upon A December-t. Ivánnal megint kifáradtunk a színpadra és énekelni kezdtem. Mint öröm volt, de most még az is hozzátett, hogy láthattam táncolni Blankát és Andrást. Egyszerűen elképesztőek voltak. Magabiztosak, határozottak, de mégis szenvedélyesek és törékenyek. Olyan volt, mintha egyszerre két külön dimenzióban nézném őket, ahogy táncolnak és mindkettőjüket elönti a büszkeség, ha csak a párjára néz. Nem sok esküvőn voltam, de határozottan az volt a legszebb, amin részt vettem. Az a tánc, na meg a zene, tökéletes választás volt. Egyenesen büszke voltam az új párra. Akár órákig is el tudtam volna nézni a táncukat.

     Még akkor is boldogsággal néztem rájuk, mikor lementünk a színpadról, ők pedig végeztek a tánccal. Sőt, akkor is mosolyogva figyeltem őket, mikor két alak közeledett felém. A zenekar két tagja állt meg előttem, azt mondva, hogy beszélni szeretnének velem. Mondtam, hogy oké, majd csatlakoztam a társaságukhoz. Alig hittem el, ami rám várt. azt akarták, hogy álljak be a bandájukba, mert állításuk szerint, esküvőkön is szoktak fellépni, de máskülönben a Rock-Punk verziót képviselik, amit elég nehéz volt elhinni róluk, így, kosztümben.

     Körül-belül éjjel kettő lehetett, amikor megszólalt az egyik kedvenc számom: She will be loved a Maroon5-tól. Iván az este folyamán először felkért. Bár nem éppen az én műfajom a tánc, mégis tiszta szívvel és lélekkel mentem a táncparkettre. Abban a percben semmi más nem érdekelt, csak az, hogy VELE táncolhatok. Már tisztában voltam vele, hogy teljes szívemből szeretem. Mégis, a  tánc közepén elfogott egy nyomasztó érzés. Éreztem, hogy többé nem fog ez megismétlődni: csak én, meg ő és a tánctér. Egymás után kezdtek hullni a könnyeim, a reménytelenségem miatt. Később ő is észrevette, s megkérdezte, hogy mi a baj. A leggyakoribb "hazugsággal" válaszoltam neki, azzal az egyetlen szóval, hogy semmi. Nem győzte meg. Közelebb húzott magához és gyengén simogatni kezdte a hátamat. Azonban a táncot egy pillanatra sem hagyta abba. Belefúrtam a fejem a vállába, de még mindig zokogtam. Egy pillanatra eltolt, majd a szemembe nézett, azután pedig újra visszahúzott magához.
     Mikor véget ért a tánc megkérdezte, hogy jól vagyok-e, én meg persze azt feleltem, hogy igen, viszont nem túl meggyőzően. Átölelt, majd visszament az asztalunkhoz. Én kimentem a kertbe, s tovább zokogtam. Pár pillanat múlva társaságom akadt: Áki. Ő tudta, hogy szeretem Ivánt, ő volt az egyedüli, akinek elmondtam. Majd keményen rám szólt, hogy nincs értelme sírnom. Addig ismételtette velem, hogy "Erős vagyok", amíg elég hangosan nem mondtam és be nem fejeztem a bőgést, majd visszatessékelt a sátorba, egy alapos arcmosás után.

Mellesleg megjegyezném, hogy az Iván és Vali közti tánc tényleg megtörtént velem. Annyi különbséggel, hogy nekem az "Ivánom" nem a legjobb barátom, egy táborban volt, egy erkélyre mentem ki és egy lány jött utánam, aki nem az uncsim, hanem az uncsim uncsija. A mondatot tényleg elmondatta velem és tudta, hogy mért sirok. Azon az estén sokat köszönhettem neki. Mellesleg, tényleg erre a számra volt. Persze a buli végén még sirtam egyet a szobámba, de az már lényegtelen. Köszi, hogy elolvastátok. Pusziiiii! xoxo IL