26. Rész

     Az újdonsült gondolataimmal küszködve ültem végig az órákat. Nem szabadna szeretnem őt! Ő csakis barátként érez irántam. Talán jobb volt nekem, amíg nem beszéltünk, addig legalább nem kellett bevallanom ezt magamnak. Bárcsak lenne valami módja, hogy elfelejtsem az egészt, őt. Ha pedig Merlin rájön, hogy igaza volt! Lesz ott hű-hó, mert az utóbbi időben kezdte elfogadni, hogy tévedett, ő, a tévedhetetlen. Sárlottnak is nagyon magyaráztam, hogy nem szeretem Ivánt, de ha most elárulom magam, akkor az is hiába volt.
     A napjaim többsége ezek a gondolatok társaságában telt. Már kezdett minden visszatérni a normális kerékvágásba (barátokkal lét, korrep Edunak, deszkázás, hülyülés Ákival, írás), de két gondolat nem hagyott nyugodni: az Alex-ügy és az Ádám-ügy. Ők a testvéreim, ezért elég nehéz volt haragudni rájuk. Főleg Alexre, aki mindent megtett, hogy ne haragudjak rá, bár állítása szerint még mindig nem tudta, hogy mit tett. Ádámmal esélyem sem volt beszélni, mivel az eset óta úgy bánik velem, mintha csak egy idegen lennék, akivel történetesen egy házban lakik. Ha valaki, hát akkor ő érdemelte meg igazán a haragomat. Mégis, nem akartam, hogy ez legyen belőle: egy érzéktelen tuskó, akit nem érdekel már a húga. Éjszakákat sírtam át miatta, viszont Áki mindig ott volt mellettem, ami sokat segített. Ő lett a bátyám helyett is a bátyám.
     Merlinnel, Nándival és Sárlottal normalizálódott a kapcsolatunk, ami jó dolog. Sárlottal átbeszéltük az éjszakákat. Ő Nándiról álmodozott, én pedig sosem említettem nevet, csak az újan kitalált becenevét Ivánnak. Ő lett az álompasim, a Cortezem, aki "Cortez" néven fut. Nándival órákat voltunk képesek hülyülni, anélkül, hogy akár egyetlen perc szünetet is tartanánk. Merlinnel pedig általában a komolyabb témákat vitattuk meg, mikor felmerült egy kérdés: Biztos, hogy nem szeretem Ivánt? Abban a percben ledermedtem. Nem tudhatja! Végül pedig csak annyit mondtam, hogy nem hiszem, hogy szeretném, mire ő hagyta is a témát.
    Péntek volt, mikor suli után átmentem Ivánhoz. Egyenesen a szobájába vitt, ahol meglepő, de eddig még nem jártam. Náluk is csak Sárlottékkal együtt voltam, olyankor pedig a nappaliban foglaltuk el magunkat. Körülnéztem a kis birodalmában, ami nagyon tetszett. Lerítt róla, hogy a kedves legjobb barátomnak (igen, megint visszatértünk erre a státuszra) mindene a gördeszka meg a gitár.
     Az élet nagy dolgain merengve dőltünk ki az ágyán. Na jó, az élet nagy dolgaim merengés csak vicc volt. Ekkor jutott eszembe a két kívánság, amit Iván kapott tőlem.
-Figyu! Akkor mi lesz a két kívánságoddal?-néztem rá kérdőn, miközben egy Green Day számot kerestem a lejátszóján.
-Hát, oké. Egyiket beváltom most, de egyiket megtarthatnám más korra?
-Persze. S mi lenne az első?
-Három kérdés, hozzá csatolható mellékkérdésekkel, amire őszintén válaszolsz-bátorítóan rá mosolyogtam, hogy teheti őket.-Az első. Mi történt, amiért ennyire haragszol Alex-re?
-Hát, oké. Én negyediket végeztem, mikor Alex eldöntötte, hogy ő bizony színész és énekes akar lenni. Volt rá lehetősége, hisz profi mindenből, s a pénz meg sosem volt gond. Anyáék támogatták, mert benne a kezdetektől fogva meglátták a jót. Nem mint bennem és Ádámban-még a neve említése is fájdalmas volt.-Mikor az ötödiket kezdtük, akkor ment el Angliába. Angolból perfekt, mert velem ellentétben, neki kitűnő nyelvérzéke van. Akkor fogadtuk meg egymásnak, hogy attól, hogy ő elmegy, legjobb barátok maradunk. Igen ám, de mikor karácsonykor hazajött, mert abban az évben még hazajött, elkezdett áradozni Denis-ről, aki állítása szerint a legjobb barátja lett. Azt mondta, hogy nála jobb barátot nem lehet kapni, s hogy nem is volt neki. Lehet, hogy gyerekes, de én ezért haragszom rá. Bár megígérte, mégis megszegte a szavát. Elvesztettem a legjobb barátomat.
-Vali...én megértelek, meg minden, de most már igazán megbocsájthatnál neki. Még kicsik voltatok, ő pedig nem akart megbántani. Szerintem még akkor is te voltál a legjobb barátja, csak azért nem mondta konkrétan ezt, mert te annál is több voltál. Te vagy a húga. Olyan, aki nálad jobban megérti, sosem lesz. Ha feltehetem, anélkül, hogy a második kérdésnek számítson, akkor mért vesztetek össze Ádámmal?
-Lehet, hogy megfogadom a tanácsod. Ádámmal pedig azért vesztünk össze, mert voltam a deszkaparkban, s agy hülye plázapicsával volt, s cigizett, mellesleg nem túl szép dolgokat vágott a fejemhez.
-Értem. A második kérdés. Mért ájultál el? Csak mert biztos vagyok, hogy nem először fordult elő.
-Nem tudom. Egészen hét éves koromtó két évvel ezelőttig, megtörtént ez rendszeresen, de nem tudták az okát. Két évre megszűnt, most pedig azt hiszem, megint újrakezdődött.
-Komolyan nem tudod, hogy mitől van?
-Nem. Sosem tudtam, s szerintem sosem fog kiderülni.
-Hát ezt sajnálattal hallom.
-Nincs mit sajnálnod. Ez vagyok én. Ebben semmi különös nincs.
-Oké. A harmadik pedig: kit tetszik neked?-ezen meglepődtem. Tudom, hogy a legjobb barátom, de mit érdekli őt?
-Ez egy eléggé relatív kérdés. Sok ember tetszik: Edu is jól néz ki, Nándi is, te is, meg még egy csomóan.
-Na jó, akkor inkább átfogalmazom a kérdést. Kit szeretsz? Mielőtt megkérdeznéd, hogy mit érdekel ez engem...-hú, tényleg ismer-...normális, hogy érdekel, hisz a legjobb barátom vagy.
-Edu-mondtam. Gratulálok Valéria! Egy újabb hazugság. Tehetséges vagy!-Lehet nekem is egy kérésem?
-Persze.
-Mit keresett a nappalitokban egy teljes mértékben rózsaszín gyerekbútor?
-Ja, hogy az. A nagyi úgy döntött, hogy örökbe fogadja azt a kislányt, akinek a szülei ezen a hétvégén haltak meg.
-Mért? Kellett neki egy normális gyerek is két ekkora lökött mellé, mint te és Bence?
-Hahaha. Nem. Sokáig ügyeltem rá, mikor kisebb volt, s a nagyi úgy döntött, hogy inkább örökbe fogadja, mint hogy egy árvaházba dugják vagy valami vadidegenekhez kerüljön. Máskülönben ma jön át, nem sokéra, szóval meg ismerheted.
     Még beszélgettünk, majd mikor megjött a nagyija a kislánnyal, a legaranyosabb látvány tárult elém. Még egy ilyen cuki kis csajt nem láttam. Nagyon de nagyon ennivaló volt a kis hat éves Lola.