30.Rész

Elnézéseteket kérem a tegnapi rész elmaradásáig, de fogadni merek, hogy ha ti is ilyen csúnyán összevesznétek a szüleitekkel egy nyolcas (magyarba 4-es) miatt, akkor nem lenne sok kedvetek irni. Mellesleg a tesóm, aki matek licit végzett, megnézte, s az amit a tanárnő javitásnak szánt, az sem volt helyes (abból amit irt, az jött ki, hogy -3 nagyobb mint 3), s még az ilyenek adnak nekünk jegyet! De mindegy. A lényeg, hogy itt az esküvő befejező része, remélem tetszeni fog! Jó olvasást! xoxo IL

     Nem volt kedvem visszamenni az asztalomhoz és persze az is rátett egy lapáttal, hogy Iván ott volt. Inkább szorosan Áki mellett haladva, célba vettük az ő asztalukat. Ahogy odaértünk, Amanda el is rángatta Ákit, azzal a kifogással, hogy ő az egyetlen, aki még nem táncolt vele. Hát igen, az hülye uncsim még be is vette. Valójában az volt Amanda baja, hogy ott volt pár barátnője és bizonyítani akarta, hogy ő bizony táncol egy szépfiúval. Igen, neki is az uncsija Ákos, de a barátnői ezt valószínűleg nem tudták. Sóhajtva ültem le Krisz ölébe.
-Ne márt!-förmedt rám-Két üres hely is van. Mért ültél az ölembe?
-Csak-mosolyogtam.-Tudom, hogy idegsítő tudok lenni, de na. Ismersz-nyomtam egy puszit az arcára, amitől láthatólag megenyhült.
-Igen, ismerlek. Kedvenc uncsi drágám. Pont ezért látom, hogy te bizony bőgtél-vette halkabbra a szót.-Máskor nem vált zöldbe a szép kék szemed. Mond el a bánatod Tóth Kristóf doktorbának. Vagy inkább dilidoki legyek?
-Nem, az már megvolt. Te csak az uncsim légy!
-Jó-jó, de az az uncsid, akinek elmondod, hogy mi bajod.
-Semmi-átható tekintettel nézett rám.-Na jó na. Táncoltam Ivánnal. Pár napja rájöttem, hogy szeretem, most meg az egyik kedvenc számomra bőgni kezdtem, miközben táncoltunk, mert rájöttem, hogy többé nem fog megtörténni.
-Az szívás. De honnan tudod, hogy ő nem szeret?
-Onnan, hogy ki szeretne egy olyan lányt mind én-mutattam rá a hiba kezdőpontjára.
-Te most hülyülsz velem? Az emberek összesúgnak a hátad mögött. Mindenki egyhangúan véleményezi, hogy jól nézel ki! Ha még egyszer ilyent hallok, akkor én, saját kezűleg fojtalak meg.
-Ja-ja. Úgy van ahogy mondod-mondtam ironikusan, amit már rég meg is szokott tőlem.
     Valami olyasmit morgott az orra alatt, hogy ilyet sem lát sokat a föld. Nem vettem számba,
inkább Ákiékat néztem, akik már a harmadik táncuknál jártak. Amanda idegölő tud lenni, így nem csodáltam a srác meggyötört arcát. Gondoltam megmentem én is a megmentőmet. Odamentem hozzájuk, majd kijelentettem, hogy az én sorom, mire Amanda duzzogva átadta Ákost, ő pedig megkönnyebbülve sóhajtott. A Wonerwall-ra táncoltunk, ami meglepett, mert ilyen "régi" zenét már
 nem is hallgatnak sokan. Egy punk-rock banda meg végképp nem, mégis tudták a számot. Hát ez fura. Nem épp kevés számot táncoltunk végig, s közbe sztorizgattunk meg röhögtünk. Csak a szokásos. Már fullra ki voltam, mire Krisz is megjelent. Éljen! Vele is több számot táncoltunk végig. Egyszerűen mesés volt, de komolyan. Minél többet táncoltunk, annál több energiám lett.
    Egyre csak jöttek az ismerősök, rokonok, én pedig más időkkel ellentétbe, táncoltam és még élveztem is, olyan jól szórakoztam, mint már rég nem. Alexel is táncoltam, akivel úgy érzem, egyre simább a kapcsolatunk. Én már nem haragszom rá annyira, ő pedig egyre jobban törődik azzal, hogy mi van velem. Lassan olyanok leszünk, mint amilyen voltam még pár hete Ádámmal. Őszintén szólva, érzem, hogy hivatalosan is meg kell bocsátanom neki, sőt talán még egy bocsánatkérést is megérdemel, mert kezdem lehinni, hogy tényleg nem tudja, hogy mit tett, így nem önszántából bántott meg.
     Mégis ezután kezdődött az éj igazi furcsasága. Pontosabban akkor, mikor elvesztettem a fülbevalóm és engedélyt kértem Blankától hogy keressek valami, ruhámhoz passzolót a szobájában. Gond nélkül megengedte, nem hiába, nagyon jó kapcsolat alakult ki köztünk az évek során és teljesen megbízik bennem. Én voltam az első (még a családja előtt), aki megtudta, hogy András eljegyezte...
     Kutakodtam az ékszeres dobozában, mikor a bejárati ajtó csapódását hallottam. Nem törődtem vele, csak akkor, mikor már a szobaajtó nyílását hallottam. Megfordultam, s Ivánnal találkozott a tekintetem. Nem tudtam elképzelni, hogy ő mit keres ott. Utánam jött? Tovább kerestem, mire mellém ért. Átölelt hátulról, majd egy puszit nyomott az arcomra.
-Haragszol rám?-nézett rám szomorúan.
-Dehogy. Mi okom lenne rá?
-Az jó, ha nem. Mit csinálsz?
-Fülbevalót keresek, elhagytam az egyik felét.
-És ha azt mondanám, hogy én meg megtaláltam?
-Hálás lennék érte.
-Akkor megtaláltam-emelte fel a fél fülcsimet.
     Utána nyúltam, viszont az arcunk vészesen közel került egymáshoz. Zavarba jöttem. Legszívesebben megcsókoltam volna, de tudtam, hogy nem szabad. Inkább visszatartottam magam.
Ő ellenben az ajkaimra nézett, majd a szemembe, majd újra az ajkaimat vette célba. Közelített, majd megcsókolt. MEGCSÓKOLT! A meglepettségtől még visszacsókolni sem tudtam, ő pedig elég hamar elhúzódott. Várt egy kicsit, majd megszólalt:
-Bocsi, hiba volt.
     Ennyi. Hiba volt. Hát persze! Hogy lehettem ilyen hülye? Neki ez csak egy hibát jelentett, semmi többet, míg nekem minden reményem. Neki ez egy kis semmiség volt, míg nekem attól az egy mondattól darabokra tört a szívem. Nem mondtam semmit. Ő sem. Az éj hátralévő részét csendbe töltöttük el. Nem volt mit mondanunk egymásnak. Még akkor sem szóltunk egymáshoz, mikor kiszállt a kertünkben a kocsiból és hazament.
     Nekem pedig egész nap (hatkor értünk haza, de egyáltalán nem aludtam) ezen az egy mondaton járt az agyam: "Bocsi, hiba volt.".