25.Rész

     Esküszöm, hogy tegnapelőtt este végre mosolyogva aludtam el, azért, mert nagyon jól esik, hogy még valakit érdekel a történetem, tehát köszönöm neked peaceandlove. Csodássá varázsoltad az estémet....holnap pedig jön a kövi. Még egyszer köszönöm peaceandlove-nak és persze Timinek is, hisz mindig mellettem áll, s bár komit nem ír, de szóban mindig megkapom az ő véleményét is. Na, de nem írok ide regényt, szóval jó olvasást!

   

       Ekkor jöttem rá arra, hogy miért bíztam meg benne a kezdettől fogva, hogy miért tudtam úgy beszélni vele, mint még senki mással. Azért, mert tudat alatt éreztem, hogy ismerem és még nem okozott bántódást nekem.

-Vali, megkérdezhetem, hogy honnan van az a karkötő?-nézett rám Iván-Az nem lehet, hogy te....

-De igen, én vagyok Vali. Én is csak most jöttem rá, hogy ki vagy te. Arni.

-Hát nem ironikus? Régen legjobb barátok voltunk, meg még pár napja is. Mellesleg, mióta elmentetek, utálom az Arni becenevet, te meg a Vali-t, miközben eddig mindenki így szólított minket.

-Igen. Sajnos ez nem változtat semmin. Nagyon megbántottál, el sem hinnéd, hogy mennyire.

-Megmagyarázhatom. Persze csak ha érdekel és ha meghallgatsz-bólintottam, majd követtem őt egy üres osztályterembe.
     A sulinknak sok üres osztályterme volt, mivel elég kevesen jártunk ide, na jó, három osztály minden évfolyamban, de na. Szerintem több diáknak tervezték ezt az épületet. Ez az osztályterem éppenséggel a legeldugottabb volt, a folyosó végén, ahol nyílt egy ajtó, onnan pedig két ajtó, az egyik teremből pedig egy kisebb, át egy másik terembe. Nem fenyegetett veszély, hogy esetleg meglátnak minket, vagy kihallgatnak. Kérdőn néztem Ivánra. Érdekelt a mondandója, viszont nem hittem, hogy tudna olyat mondani, amit megértek és elfogadok. Nem hittem volna, hogy ezt ki lehet magyarázni, mert nekem egyszerűnek tűnt, hogy miért nem jött utánam: nem érdekelte, hogy mi van velem.
-Szóval...Nincs, csak egy kicsit gyér magyarázatom: azért nem mentem utánad, mert nem tudtam pontosan, hogy mi a bajod és nem akartam, hogy olyasmivel próbáljalak felvidítani, aminek semmi köze az egészhez, ezért el voltam foglalva azzal, hogy kiszedjem Alexból, aki folyton azt állította, hogy nem tudja, miről van szó. Ekkor pedig bejött a tanár, nekem meg lehetőségem sem volt kijutni abból a teremből. Később pedig azt hittem, hogy már elmentél...Tudom, nem valami összeszedett magyarázat, de legalább az igazat mondtam el, ha pedig megutáltál, akkor mondjad, s békén hagylak.
-Tudod mit? Nem tudok rád haragudni, de igazad van, az én hibám, hogy nem mondtam el. El kellett volna. Úgyhogy bocsánatot kérek...nem kellett volna felkapnom a vizet. Remélem, nem bántottalak meg erősen.
-Te most viccelsz? Én voltam a hülye, nem te. Nincs miért bocsánatot kérj.
     Miután mindent átbeszéltünk, be akartunk menni a körül-belül felénél tartó matekórára, igen ám, de a drága matektanár pikkel Ivánra, s csak engem akart beengedni, Ivánt pedig a dirihez akarta küldeni. Erre aztán kijelentettem, hogy ha Iván megy a dirihez, akkor én is, mire nagyon szívesen beleegyezett. Tehát megint Károlynál kötöttem ki.
-Valéria, te most hülyítesz engem?-nézett rám a diri nagy komolyan, mire elszégyelltem magam.
-Bocsánat, de na...Tudom, tudom, tegnap nem szíveskedem a jelenlétemmel, ma pedig már első órán itt kötök ki...
-Mindegy, már megszoktam...majd kitalálunk valamit neked, ha már itt vagy. Viszont, téged nem láttalak még itt, Iván. Mi történt?-ráncolta a homlokát.
-Hát...a matek tanár küldött, mert késtünk. Tudja, más tanárokkal szemben, ő nem engedett be, mert pikkel rám...Szóval...
-Értem. Ezúttal megúszod egy szóbeli figyelmeztetéssel, Valériával ellentétben.
-Uhh..Én mit kapok?
-Nyugi, nem lesz vészes. Holnapra kérek egy tíz oldalas fogalmazást, amit elküldhetek egy pályázatra. Itt a webhely, ahol bőven kifejtik, hogy miről kell szóljon-nyújtott nekem egy papírcetlit.
-Rendben-sóhajtottam fel.
     Mikor kijutottunk az irodából, eszembe jutott valami, majd szembe fordultam Ivánnal.
-Megtennél nekem egy szívességet?-néztem rá kutyaszemekkel.
-Mit?
-Tudod, jövő hétvégén lesz az unokatesóm esküvője. Én vagyok az egyik koszorúslány, de nincsen partnerem. Eljönnél velem? Légyszi!
-Igen, ez a legkevesebb azok után, amit tettem.
     Elmosolyodott, én pedig rájöttem, hogy ez a mosoly szívdöglesztő. Hiába próbáltam bebeszélni mindent magamnak, többet érzek Iván iránt, mint barátságot. Ezt pedig nem az váltotta ki, hogy régen szerettem, hanem egyszerűen az ami ő. Csak sajnos, nála semmi esélyem. Muszáj lesz elfelejtenem őt. Ő csak egy barát és semmi több!
 
U.I.: Tudom, nem lett a legjobb rész, sajnálom...Azért remélem, hogy nem csalódtatok nagyot bennem. Puszyyy :***