27.Rész

     Lola szülei egy autóbalesetben haltak meg. Mint ahogy az Iváné is. Lola is jelen volt, de ő szerencsésen megúszta, csak egyetlen bevarrott vágás volt a kezén, ami ezt a szerencsétlen karambolt jelzi. Egyetlen gond volt csak: a baleset óta meg sem szólalt. Az anyja és az apja halála olyan trauma volt számára, amit még a felnőttek is nehezen viselnek, hát még egy hat éves kislány? Volt egy testvére is, egy bátyja, aki még akkor tűnt el, mikor Lola nagyon kicsi volt, szinte nem is emlékezett már rá.
     A gyerek természetből adódóan kedves volt, csak egy kissé visszahúzódó. Nem beszélt, de látszott rajta, hogy szomorú, meg örül is. Ivánnal ismerték egymást, így inkább vele ült. Valahogy látszott, hogy megértik egymást Lola szavai nélkül is.
     Ivánt sem láttam még ilyen aranyosnak (nem, ezt nem szabad Valéria!). A kislánnyal játszás közben, olyan törékeny kisfiúnak látszott, azzal ellentétben, hogy máskor éppen hogy érettsége, a megbánthatatlansága volt, ami jellemezte. Akkor pedig megláttam a másik oldalát: azt amelyik nem magabiztos, azt amelyik törékeny és amelyik nem tudja, hogy mit kéne tennie.

-Iván! Gyere egy kicsit-mondtam, miközben az ajtóból néztem őket.
-Lola, jövök mindjárt, de kell beszéljek Valival.
     Lola nem mondott semmit, csak lemászott Iván öléből és lehuppant a fotelra.
-Igen?
-Te komolyan így bánsz a kicsikkel, vagy csak Lolával?
     A kislányra pillantott és egy széles mosoly jelent meg az arcán, amit nem tudtam mire vélni.
-Nem tudom. Azokkal vagyok így, akiket megkedvelek. Mint például Nándi húga-igen, van húga-, na jó, ő tizenhárom éves, de na, vagy Merlin öccse. Ő csak hét. Lola meg nem is tudom...mintha az én húgom lenne vagy akár több is. Vele valahogy összenőttünk. Három éves korától ügyeltem rá, egészen az idei nyár végéig, csak most megkezdte a sulit, így nem kellett rá vigyázni, mert volt délutáni tevékenység is az iskolájában. Nem mondom, az elején csak azért csináltam, mert anyáék nem adtak pénzt videó játékokra, de később már egyáltalán nem játszott közre ez. Tudtad, hogy öt éves koráig néma volt? Ezután pedig megműtötték a hangszálait.
-Tehát ezért értitek meg ilyen jól egymást?
-Igen, két évig így kommunikáltunk, nem volt nehéz visszatérni rá, azonban, most tudna beszélni ha akarna. Valahogy rá kell vegyem, hogy megszólaljon-nézett aggódva rá, így pedig olyan volt, mintha Lola csakis az ő felelőssége lenne.
     Mosolyogva néztem rá. Olyan volt mint még soha. Senkinél és semminél nem mutatott még ekkora aggodalmat és szeretetet, mint ennél a kis csajnál. Ez a kislány volt az egyedüli igazi kapcsolata a múltjával. S ár ő nagyon is a szüleire emlékeztette, nem szakította meg azt, amijük volt. Most pedig együtt érez vele, hisz Lola is azt élte át, amit ő.
     Visszamentünk mindketten és játszottunk vele. Épp a plüssivel dobáltuk egymást, mikor megszólalt a csengő. Iván felállt és ment ajtót nyitni. Először azt hittem képzelődöm, mikor meghallottam a vékony hangocskát:
-Vali!-ránéztem Lolára-Mért nem mondod el neki, hogy szereted?
-Kit édesem?-néztem rá furán.
-Hát Ivánt, ki mást?
     Okos gyerek, nagyon okos, csak el ne szólja magát. A francba! Ha ő rájött, akkor lehet, hogy mások is.
-Lola...ez nem ilyen egyszerű. Iván a legjobb barátom-megint szólni akart, de megelőztem.-Mielőtt bármit is mondasz, nem tagadom, többként nézek rá, de az most lényegtelen. Ő nem ugyanígy van vele. S ha véletlenül mégis, akkor sem lehetne semmi köztünk, mert ah rossz vége lenne, akkor azt a barátságunk bánná. Te okos kislány vagy Lola, tudom, hogy megérted ezt. Kérlek, ne mondj neki semmit.
-Jó, hallgatok, de egy feltétellel: jövő szilveszterig tudatod vele. Több mint egy egész éved van rá. Ha nem, akkor én mondom el neki-mosolygott rám édesen, a kis ártatlan szemeivel.
-Jó, de ez titok, legalábbis addig.
     Ekkor lépett be Iván, Nándival az oldalán. Fura arckifejezéssel néztek ránk.
-Te beszélsz és nem is beszélsz róla? -*(nézzétek el nekem, hogy a Karácsony Holly-val ból idézek, de imádom azt a filmet xoxo IL)*- nézett Iván boldogan Lolára.
-Na, igen, szia Lola. A lényeg, Valéria, mi az a titok és meddig marad az?-na, most lebuktam. Gondolkodj, kell egy magyarázat!
-A titkom és valameddig-mondtam a "kreatív" válaszom.
-Na, persze... Azt hiszem, sejtem. Ugye az, hogy...-kezdte.
-Kuss legyen! HA tudod, akkor is hallgass!
-Rendben, rendben-emelte fel a kezeit megadóan.
     A francba! Ha tényleg tudja, akkor bajban vagyok, ő nem arról híres, hogy tud titkot tartani. Bár, mondjuk még mindig tartozik nekem...