24.Rész

     Elkértem Alextól a házikat és egy óra elég is volt a befejezésükhöz. Nem mondom, kémiából kaptam egy kis segítséget is, mert azt a tantárgyat egyszerűen ki nem állhatom, mint ahogy a tanárnőt sem. Kimerülten feküdtem hátra az ágyamon. Áki is csatlakozott, majd felajánlotta a fél fülhallgatóját, amit szívesen el is fogadtam. Green Day-t hallgattunk, minden mennyiségben. Ekkor jutott eszébe az ötlet:
-Vannak régi képeid?-bár nagyon jól tudta, hogy vannak, mégis megkérdezte.
     Bólintottam, ő pedig abban a pillanatban fel is állt, s kihalászta a rendetlen ruhásszekrényem aljából a cipős dobozt. Régi hiba: örökké ott tartottam, ő pedig ezt természetesen tudta. Felnyitotta a tetejét, majd mellénk tette a dobozt, majd újra betette a fülébe a fél fülhallgatót. Felültem az ágyon, hátamat pedig a falnak vetettem. Ő is így tett, ezután pedig kivette a legelső képet. Az volt az első képem, ott feküdtem Ádám kezében, Alex pedig az anyáméban. Ezután jött a többi kép. Legalább 500-at megnéztünk már, amikor megakadt a szemem az egyiken: Én, Áki és
Krisz voltunk rajta, még mikor ott laktunk mellettük. Körül-belül négy éves lehettem, mert hat évesen költöztünk el. De nem ez fogott meg rajta, hanem az, hogy volt mellettünk még egy fiú. Barna haja az egyik szemébe lógott. Viszont a másik szemére nézve, egy természetellenesen zöld szem nézett vissza rám. A legfurább pedig az volt, hogy valahonnan ismerős volt, nem  távolról, hanem nagyon is közelről. Ekkor jutott eszembe, ki is az a srác, aki nem lehetett sokkal nagyobb nálam:
*Visszatekintés*
     A kertben játszottunk Ákival, Krisszel és Arnival. Ekkor érkeztek haza anyáék. Azt mondták, hogy most el kell menjenek a fiúk, mert be kell csomagoljak. Mikor megkérdeztem, hogy minek, azt mondták, hogy azért, mert költözünk. Sokat sírtam, hiszen nem akartam ott hagyni sem az ikreket, sem az újdonsült barátomat. Még ha csak barát lett volna! Az volt az igazság, hogy szerettem. Már ha ezt annak vesszük. Én pedig igen is annak vettem, hisz azóta sem éreztem még ilyent. Két nap mulva, mikor már készen állt minden csomagunk, elmentem elbúcsúzni az ikrektől, akik elvittek Arnoldhoz is. Könnyes szemmel búcsúztam el tőle, majd megmondtam, hogy szeretem, hisz tudtam, hogy úgy sem látom többé. Ő válaszul megpuszilt és egy bőr karkötőt nyomott a kezembe, azt monva, hogy ez emlékeztessen majd rá. 
*Visszatekintés vége*
     Nagyon hosszú ideig hordtam a karkötőt, a fiút pedig már nem láttam többé, akkor sem, mikor az ikreknél voltam. Ők is elköltöztek. Tizenegy éves koromban vettem le, mert addigra felfogtam, hogy úgy sem fogom látni már Arnoldot. A doboz után kaptam. Tudtam, hogy oda tettem a számomra értékes emléket. Kivettem és elolvastam a benne lévő karcolatot: Arnold. Áki mosolyogva figyelt. Az áruló! Tudja, milyen rémes emlék ez a búcsú számomra. Még pár könnycseppet is megengedtem magamnak. Aznap este rémes rémálmom volt.
     Egy erdőben szaladtam, hangosan ordítva Arni után. A karkötő leesett a kezemről, én pedig erőtlenül kutattam utána a földes fűben. Ekkor találkozott a tekintetem egy zöld szempárral, amelyik nagyon ismerős volt, azonban nem volt annyira zöld, mint az Arnoldé. Ebbe a szempárba megtalálhatóak voltak a fekete pontocskák. Ekkor egy villám hasította át az eget és belecsapódott a mellettem lévő fába.
    Sikítva ébredtem föl. Áki pedig, aki a mellettem lévő vendégszobát kapta, azonnal besietett. elmagyaráztam neki, hogy csak egy rémálom volt, semmi komoly, mire láthatólag megnyugodott. Később pedig ki is ment, egyedül hagyva engem.
    Kint szakadt az eső, ami mosolyt csalt az arcomra. A szél erősen fújt és a villámok világították meg a tájat. Az elmaradhatatlan dörgések pedig betöltötték az éjszaka csendjét. Szerettem nézni a vihart, akkor tudtam a legjobban gondolkodni, mindenről.
     Reggel a suliban pedig szembenéztem az álmomban szereplő zöld szempárra, de nem csak azzal, hanem az Arnoldéval is. Az ő tekintete pedig a csuklómra siklott. Furán méregette a karkötőmet, mikor végre leesett: ő az, a kisfiú a képről, Arnold.