Nem rész, novella.

     Csak néztem, ahogy minden összedől körülöttem, nem tiltakoztam, nem lázadtam, de még csak meg sem szólaltam. Hagytam, s ez az ami nagyon fáj, hogy nem álltam ki azt mondva, hogy nem, ez nem mehet így tovább, hanem hagytam, hogy megalázzanak, úgy ültem ott, mint egy szobor. Mindenki csak nézett, de senki sem látott igazán, nem tudták mi zajlik le bennem. Csak egy tehetetlen embert láttak bennem, aki nem szól semmit, nyugodtan bántani lehet. Annyira nem érdekelt a társaság. Nagy részük véleménye csak lepergett rólam, nem éreztem, nem is hallottam meg. Két személyé viszont megbántott.
     Kornél. Ő volt az, akiről sosem gondoltam volna, hogy ellenem fordul. Most jöttem csak rá, hogy milyen hazug, kétszínű is ez a világ. Tegnap még a legjobb barátom volt. Mára már feladott, csak azért, hogy menő lehessen, hogy ne kelljen kiállnia mellettem. Tudtam, hogy ez lesz. Ugyan már, ki is maradna mellettem, mikor az egész világ rájött a titkomra, amit olyan rég óta őrizgetek, amely olyan sötét. Akkor döbbentem rá a tényre, miszerint az igaz barátság ritka kincs, mely nem várható el mindenkitől. Én őszinte voltam vele, ő viszont nem, ennyi, ez csak egyoldalú volt. Az ő érdekére. A másik Ricsi. Az ő szavai nyílként hasították át a szívem. Ezt főleg tőle nem érdemeltem meg. Úgy tűnik, bárki képes elfelejteni azt, ha valaki örökösen mellette áll, ha ő segíti át a legnehezebb időszakon. Még ő sem képes önmaga maradni, bár ezt nem csodálom. Ebben a szürke, poros világban, ahol ma élünk, nincs igazi öröm. Ha önmagad akarsz lenni, akkor elítélnek. Mindenki egyforma, senki sem áll ki, megmutatva az igazi énét. Az túl kockázatos, nem éri meg. Egyeseseknek legalábbis. Ricsi is közülük való, mármint ezt bizonyítja a viselkedése. A mi kapcsolatunk is egyoldalú volt. Én adtam, ő inkább félreállt, inkább a másik oldalra állt.
    Éreztem, hogy vagy most esek szét, vagy soha. Ekkor pedig felfogtam: erősnek kell lenni. A gyengeségünkből mások csak erőt merítenek. Azzal mi semmit sem érünk. Nem szabad az érzéseinket kimutatni, legalábbis nem igazán. Senki előtt. Azzal csak ártunk magunknak, csak megmutatjuk, hogy nekik volt igazuk, tönkre tudnak tenni. Körbepillantottam. Mindenki nem túl kedves jelzőkkel illetett. Elmosolyodtam, nem kényszerűen, hanem őszintén. Hogy milyen buták is ezek! Észre sem veszik, hogy az elítélésekkel magukat minősítik le. Ha tudnák! Mind egyformák, egy a nézőpontjuk. Mintha csak köd telepedett volna az agyuk nagy részére. Senki sem lát tovább. Nem veszik észre, hogy ők sem tökéletesek. Megsajnáltam őket, mert bár ők voltak azok, akik szánalmasnak tartottak, mégis ők szorultak sajnálatra. Nem voltak tisztában azzal, hogy kik is ők valójában. Felálltam és hátra sem néztem, úgy sétáltam el köztük. Szabad voltam, mert bár más voltam, de sokkal valódibb.
     Ledöbbentek. Porrá akarták tiporni a valódi önmagamat. Egy roncsot akartak látni a helyemen. Nem hitték volna, hogy képes leszek egyedül is kiállni ellenük. Mégis megtettem, mert mért is nem? Büszke voltam arra, aki voltam, s arra is, aki maradtam. Most pedig örülök, hogy önmagam maradtam ebben a kegyetlen világban. A valóság pedig az, hogy sokkal boldogabb ember lettem, mint amilyen az utálóim bármelyike is lehetett valaha is. Én korlátok nélkül élhettem. Ők pedig szenvedhettek, tudva, hogy nem kényelmes nekik a maszk, amelyet már megszokásból is kénytelenek voltak viselni.

Ez az én életem.

Szeretettel:

Almási Gabriella