17.Rész

     Másnap reggel csak arra tudtam gondolni, hogy a mai nap különleges lesz. Igen, az lesz. Alex is jön suliba, ráadásul az én osztályomba! Nem tudtam pontosan, hogy ez jó hír-e. Elsősorban még mindig haragudtam rá, de örültem, hogy itthon van. Jaj, lehetséges, hogy teljesen megzavarodtam? Nem tudom, hogy reagáljak Alex-re.

     Együtt indultunk el az iskolába, de szokás szerint Iván is velem tartott. Egyikünk sem szólt egy szót sem. Ez az állapot pontosan az utolsó sarokig tartott, ahol megtorpantam. Eszembe jutott, hogy Sárlottnak, Nándinak és Merlinnek még semmit sem szóltam az ikertestvéremről. Baszd meg! Sárlott biztosan ki fog nyírni emiatt. Merlin és Nándi nem tudom, hogy fog reagálni, de Sárlottban biztos vagyok...
-Ahm....Iván! Én még semmit sem szóltam Alexről Sárlottéknak. Egyiküknek sem. Szerinted ki fognak nyírni?
-Hát...Sárlott biztosan, talán Nándi is, de Merlin nem, ő túl nyugodt természetű.
-Miért is nem csodálkozom, hogy nem csak Ivánnak nem beszéltél rólam? Mindegy is, úgysem tudom, hogy mért haragszol rám...
-Na idefigyelj tökfej: ha a többiek is benne vannak, lóghatsz velünk. Megtűrlek magam mellett. Sőt, még azt is megpróbálom elérni, hogy a padodat az enyém mellé tegyék. Cserébe csak annyit kérek, hogy ne tégy úgy, mintha nem tudnád, hogy mit tettél-akadtam ki.
-Rendben-mondta. De hallottam, ahogy ezt motyogja: "Ha még tudnám is!".
     Na persze, megint belemegyünk a kis játékába, hogy neki fogalma sincs mit tett. Mellesleg természetesen mindenki hisz majd neki és engem ítélnek el, mert haragszom rá. Csak a szokásos... Továbbmentünk, de az osztályba lépve azonnal letámadtak mindhárman.
-Ki vagy? Hogy hívnak?-kérdezte Alexet Merlin.
-Honnan ismered ezt a szépfiút? Na és Iván honnan?-súgta a fülembe Sárlott.
-Hé szöszi! Ennek meg mért pont olyanok a szemei meg az arcvonása, mint neked?-ordította a fejembe Nándi.
-Oké, oké! Hagytok felelni?-mikor láttam, hogy elhallgatnak, folytattam-Ő Alex. Tóth Alex. Onnan ismerem, hogy az ikertesóm. Iván meg onnan, hogy már találkozott vele szombaton. És Sárlott: nem is igaz-mások furán néztek az utolsó mondatomért, de Sárlott felkacagott.-Nándi, neked gondolom válaszoltam azzal, hogy ikrek vagyunk.
-Mi? Van egy ikertesód és még nem is mondtad el?-nézett rám hitetlenkedve Sárlott.
-Valéria!-csendült Nándi hangja is-Azt hittem, hogy barátok vagyunk!
-Bocsi srácok, de róla-böktem Alex felé-nem is kellene tudnotok. De a majom keresztbe vágta a terveimet, mert neki haza kellett jönnie Angliából. Amúgy, Nándi, neked nem tartozom magyarázattal, tudod te mióta-céloztam arra az estére, mikor megcsókolt.
-Bocsi, tényleg-adta meg magát a srác.-Sárlott! Öld meg helyettem is, mert nem mondta el. Én nem tehetem, tartozom ennyivel.
-Nem, Sárlott, nem ölsz meg senkit. Valériának biztosan nyomós oka volt rá, hogy hallgasson-kelt a védelmemre Merlin.
-Ebben igazad van. Bár én sem tudom, hogy mi volt az ok, de tapasztaltam, hogy volt.
     Egyenesen Iván smaragdzöld szemeibe néztem, mert hallottam a hangjában, hogy csalódott, amiért nem mondtam el neki ezt az okot. Bólintottam egy kicsikét, tudatva vele, hogy még ma elmondom. Jelentőségteljesen nézett rám. Tudtam, hogy azt kérdezi vele, hogy elmondom-e a többieknek is. Alig észrevehetően megráztam a fejem.
-Hahó! Mi is itt vagyunk-reagált Nándi.-Mit tudtok ti így megbeszélni egyáltalán?
-Te teljesen vak vagy? Valéria tudatta Ivánnal, hogy elmondja neki az okot, erre Iván rákérdezett, hogy nekünk is elmondja-e, amire annyit "mondott", hogy nem, csak neki-mondta egy szuszra Sárlott.
     Felsóhajtottam. Ezt meg hogy a fenébe vette ki? Erre még Merlin is képtelen volt. Talán túl jól ismer engem. Nem. Nálam látható volt a bólintás, meg a fejrázás. Ivánt ismeri jól. Na de ennyire? Miről maradtam le én? Ezt meg kell tudnom. Ha tényleg ennyire ismerik egymást, akkor ki kell derítenem, hogy honnan. Csak egy a kérdés: Ivántól vagy Sárlottól? Esetleg valamelyik másik fiútól? Mindegy is. Na és Alexnek meg kéne bocsájtanom? Megérdemli? És anyáék miért nem foglalkoznak velünk? Alex, pedig a kedvencük volt, de most úgy bánnak vele is mint velünk. Miért van ez?
     Arra eszméltem fel, hogy valaki átölel. Alex volt az, de nem tudtam, hogy miért tette. Kérdőn néztem rá. Mire ő meglepődött.
-Te észre sem vetted, hogy sírsz?
     Egyből a szememhez érintettem a kezem. Nedves volt, tényleg sírtam. Utáltam magát a gondolatot is, hogy a szüleim ezt hozzák ki belőlem. Szükségem volt valakire, aki megért. Hirtelen visszaöleltem Alexet. Régen annyira jól egyeztünk. Ő volt a legjobb barátom, én pedig az övé. Még jobban sírni kezdtem. Hiányzott a bátyám (10 perccel nagyobb nálam). Hiába is tagadtam annyi éven keresztül, szeretem őt és hiányoltam.
-Szeretlek-mondtam ki három éve először.-Hiányoztál...
-Én is téged.
-A francba! Miért ismertem be?-húzódtam el tőle.-A dögbe bele! Hogy lehetek ekkora egy hülye?
      Kiviharoztam a teremből, mindenki szeme láttára és elrohantam a mosdóba. A kagylók melletti üres falrésznek vetettem a hátam, majd lecsúsztam. Sírtam, ahogy csak bírtam. Nem tudtam leállni. Sírtam amiatt, hogy ilyen hülye vagyok, amiatt, hogy ilyen szüleim vannak, meg amiatt is, hogy Ádámmal is összevesztünk. Igen, összevesztünk, Alex miatt. Pontosabban amiatt, hogy nem akarok megbocsájtani neki, Ádám pedig arról próbált meggyőzni, hogy Alex nem tett semmi szörnyűt. Egyszerűen éreztem, hogy egy teljes érzelmi ronccsá változtam. Nem volt erőm összeszedni magam, nem tudtam felállni. A sírást már abbahagytam, mivel kiszáradtak a könnycsatornáim.
     Egyáltalán nem úgy történt, mint a filmekben, meg a könyvekben szokott: az égvilágon senki sem jött utánam. Még Iván sem, akitől a legjobban vártam volna. Azzal vigasztaltam magam, hogy talán már bement a tanár. Ez sem jött be: mikor megszólalt az óra végét jelző csengő, akkor sem jött senki. Megvártam, míg megkezdődik az új óra, s akkor elindultam, hogy hazamenjek. De rólam van szó. Ekkora pechje senkinek sem lehet rajtam kívül. Ahogy mentem a folyosón, szembetalálkoztam az igazgatóval.
-Á, Valéria! Most már lógsz is?
-Bocsánat igazgató úr, de nem érzem magam túl jól. De talán a kisírt szemeim is elárulják ezt.
     Furán végigmért, majd intett, hogy kövessem. Legnagyobb meglepetésemre, nem az irodájába vitt. Benyitott egy üres osztályterembe, majd helyet foglalt a tanári asztal mögött. Én bevágódtam a legelső padba. Egy ideig csak nézett, majd megszólalt:
-Valéria! Nálad valami nem stimmel. Gondolj csak bele: majdnem kitűnő vagy mindenből, a fogalmazásaid olyanok, hogy a tanárnőd folyton arról győzköd, hogy be kéne küldenem valamilyen pályázatra, a barátaid nem rontanak el téged. Ismerem őket óvódás koruk óta, na persze Ivánon kívül, de ő is rendes gyerek. Midig időben megírod a házi feladataidat és még a matek is tökéletesen megy. Mi több, tudod azt a matekot is, amit a bátyád tanul, két évvel elébb tartasz belőle, mint a kortársaid.  Ellenben folyton zűrbe keveredsz. Verekedsz, feleselsz és most még lógsz is. Látod a hibát?
-Igen-motyogtam halkan.
-Kinek a figyelmét akarod felhívni magadra?
-Senkiét, csak egyszerűen ilyen vagyok. A verekedésekre az a magyarázatom, hogy Anna sértegethet engem, de a barátaimat hagyja ki ebből. A feleselésre csak annyit mondhatok, hogy nem tűröm az igazságtalanságot, még akkor sem ha nem velem történik. A lógás, meg csak....-nem tudtam, hogy hogy magyarázhatom meg.
-Igen?
-Az első órám előtt teljesen összetörtem, úgyhogy elmentem a mosdóba sírni. Csak tudja mit? Beszélt nekem a barátaimtól. Csak egy kérdésem lenne: mégis milyen barátok? Azok, akik nem kíváncsiak rám? Azok, akiket nem érdekli, hogy mi van velem? Akik nem jönnek utánam még akkor sem, mikor szünet van? Nem, nekem nincsenek igazi barátaim, sosem voltak. Ettől csak még jobban szétestem, nem lettem volna képes visszamenni abba a terembe. Oda, ahol senkit sem érdeklem. Nekem az égvilágon senkim  sincs, csak Ádám, de most még vele is összevesztem.
-Hé, nyugi! Ez nem igaz, te is tudod. Ádám mindig szívesen melléd állt, most sem hagyna cserben. A barátaidnak pedig biztosan nyomós okuk volt, hogy ne menjenek utánad.
-Ha maga mondja. Ugye nem szól a szüleimnek? Na és a magaviseletemmel mi lesz?-néztem rá tiszta szívből aggódva.
-Hallgatok. A magaviseletednek sem lesz bántódása. Egy feltétellel.
-Bármit.
-Korrepetálod a fiamat matekból. A kilenc-tizedikes anyagból. Heti legalább három órában.
-Rendben. Felőlem akár többen is. Nincs gond.
-Jó, akkor a mai nap jó lenne kezdésnek, mondjuk négykor? Ez a címem-nyújtott felém egy cetlit.-Ha kérhetlek, az otthonomban ne igazgató úr-azz le. Ott neked egyszerűen Károly vagyok.
-Oké. Mondjuk az is előnyös lenne, ha tudnék valamit a fiáról. Legalább a nevét. Ha már egyszer pótórát kell tartanom neki.
-Eduárdnak hívják. Mindenki Edunak szólítja. A hülye megjegyzéseire nem kell figyelni...nem éppen egy mintagyerek. Bár elfogultabb vagyok vele egy picit, mint a többi diákommal, így is hetes magaviselete van. Talán azt se bánnám, ha kicsit rendbe szednéd őt, nem buta gyerek, csak nem érdekli semmi. Amúgy a tíz A-ba jár. Na de nem tartalak fel. Irány haza, mielőtt kicsöngetnek és szedd össze magad. Ne hagyd az embereket, hogy csak úgy kiakasszanak.
-Megpróbálom-sóhajtottam fel.

     Elindultam haza, fel kellett készülnöm az órára. Bementem Ádám szobájába, hogy átnézzem még egy kicsit a matekot. Hihetetlen, hogy milyen rendetlenség van ott. Még az én szobámhoz képest is. Kicsit gyakoroltam is, hogy biztosan tudjak segíteni.
Majd fél négykor elindultam "Károlyékhoz".