12. Rész

     "Na, ez is kiderült. Köztem és Nándi közt nem lesz soha semmi több a barátságnál. Én nem szeretem őt mint fiút, ő számomra csak egy jó barát, semmi több. De most mégis miért nem hagyhatott volna ki engem? Miért kellett rám hajtson? Félek, hogy ezzel tönkretette a barátságunkat." -Ilyen gondolatok árasztották el az agyamat reggel. Szombaton nincs látogatási lehetőség a kórházban, csak szigorúan családtagoknak, mint ahogy vasárnap is. Készítettem reggelit magamnak és a bátyámnak is, mert ha őt hagytam volna a konyha közelébe, akkor már nem tudom, hogy mi maradt volna meg a házból.
     Csendben ettünk, mindketten elgondolkodva. Eszembe jutott, hogy mióta ideköltöztünk, alig látom anyáékat. Hiába, mindkettőjüknek fontosabb a munka, mint a család. Emlékszem, hogy a karácsony sem volt számomra nagy ünnep, mert olyankor még kevesebbet láttam őket. 24.-én reggel mindig Ádámmal díszítettük fel a karácsonyfát és vártuk, hogy ígéretük szerint hazaérjenek estére, de sosem jöttek. Sokszor még éjjel háromig is vártuk őket, s néha eszükbe jutottunk és így felhívtak minket, hogy nem tudnak hazajönni. Én ilyenkor rendszerint sírva aludtam el, Ádám pedig nyugtatott. De ennek már pár éve vége. Már nem is reménykedünk, hogy a Karácsony estét velük tölthetjük.
    Lassan felálltam az asztaltól és vártam míg Ádám is végez, hogy elmoshassam az edényeket. Szokatlan volt az ő hallgatása. Neki általában annyit jár a szája, hogy már-már azt kívánom, hogy többé meg se szólaljon.
-Ádám, jól vagy?-néztem rá aggódva.
-Persze, miért is ne lennék jól?
-Mondjuk azért, mert már v'agy két órája meg sem szólaltál.
-Oké.. Nem, nem vagyok jól. De ezt a témát hanyagoljuk.
-Mért is? Te mért nem vagy őszinte velem, mikor én mindig mindent elmondok neked? Talán nem érdemlem meg? Lehet. De kérlek, legalább te ne hanyagolj el, ha már anyáék ezt teszik.
-Most hogy jönnek ide anyáék meg az elhanyagolás? Talán ezt lehet kikövetkeztetni abból, ha nem mondok el neked valamit? De komolyan, mintha te mindent elmondanál nekem.
-Igen, mindent elmondok. Ha tudsz valamit, amit nem mondtam el, akkor kérlek mond és bocsánatot kérek.
-Mit szólsz ehhez? Elmondtad nekem, hogy mi történt tegnap este? Nem, pedig kérdeztem, mert láttam rajtad hogy sík ideg vagy. Vagy elmondtad nekem, hogy Anna csesztet téged már az első napotok óta? Vagy azt, hogy félsz, félsz attól, hogy visszatér a betegséged? Nem, pedig ezek mind igazak, mármint az utolsó kettő, mert az elsőre még nem jöttem rá. Az Annás dolgot is mástól kell megtudjam? Akkor én miért mondanám el, hogy mi bajom van?
     Ez volt az a pont, ahol mindent megbántam. Mindent amit a bátyám fejéhez vágtam. Igaza volt. Több mindenről nem számoltam be neki, ő volt az őszintébb. Éreztem, ahogy végigcsordul egy könnycsepp az arcomon. Ezt az egyet még több millió követte. Ádám átölelt. Tudta, hogy igaza volt, de félretette büszkeségét, mert szükségem volt rá.
-Bocsájts meg-suttogtam a fülébe.-Igazad van. Nem áll jogomban kérdőre vonni téged.
-Nem baj, akkor is elmondom neked. Elég hosszú lesz, de hallgass végig, úgyis el kell mondjam valakinek. Te vagy az a valaki, mert benned bízom a legjobban. Amúgy is jogodban áll tudni, mert te is kötődsz a történethez, elég nagy mértékben.