11.Rész

     Három napig úgy jártam-keltem, mint egy zombi. Aki csak rám nézett, megijedett, vagy csak kinevetett (értsd 8.A). Tudtam, hogy a baleset az én hibám volt, mert én fejeltem ki a labdát az útra, tehát Iván is csak miattam került kórházba.
     Egy hosszú vizsgálat után, az orvos kijelentette, hogy életveszélyben van. Egy kicsit ledöbbentem, mert úgy fogalmazott, hogy már megint. Kicsit később kaptam észbe, hogy már szenvedett egy balesetet, kicsit több mint egy éve. A fiú életveszélyét az jelentette, hogy kómába került és az orvosok elég kevés esélyt adtak rá, hogy felébredjen. A nagyanyja is elég hamar beért a kórházba, miután neki is elmondták a fejleményeket az unokájáról, már ketten sírtunk. Azt nem engedték meg, hogy hiányozzak az iskolából, de viszont rám, Nándira, Sárlottra és Merlinre tekintettel voltak abból a szempontból, hogy nem feleltettek és dolgozatot sem kellett írnunk. A napjaink úgy teltek, hogy reggel bementünk a suliba, suli után pedig egyből a kórház felé vettük az irányt. Egyszerre csak egyikünk mehetett be Ivánhoz, így én voltam az első, a többiek pedig utánam, majd utoljára megint én mentem be. Mind egy-egy fél órát ültek bent, de mikor én visszamentem, akkor még három óráig bent voltam. 
     Harmadik nap már este nyolc körül volt, én pedig még mindig ott ültem, s Iván kezét fogtam, mikor hirtelen megmozdult. Gyorsan értesítettem az orvost, aki tíz perc múlva a kórteremben volt, de addigra már a fiú is felébredt. 
-Hol vagyok?-tette fel a kérdést, bár még eléggé kábult volt.
-A kórházba-feleltem, s megint patakzottak a könnyeim, de most már a boldogságtól.
-Hölgyem, lenne szíves magunkra hagyni, míg elvégzek Mr.Antalon pár vizsgálatot? Utána, természetesen visszajöhet.
     Gyorsan elhagytam a termet, majd vártam. Elég gyorsan végeztek, majd egész este beszéltem Ivánnal, aki úgy tűnik, a körülményekhez viszonyítva elég jó állapotba volt. Mikor megérkeztek a nagyszülei, én elmentem. 
     Pénteken délután, már beengedtek mind a négyünket Ivánhoz, így együtt röhögtünk és beszéltünk. Iván elárulta, hogy hétfőn kiengedik, de csak az azutáni héten mehet megint suliba. Vele együtt örültünk, majd este hétkor hazaindultunk, engem pedig Nándi kísért el. 
     Tudtam, hogy a szüleim és a bátyám is el vannak menve, apunak az egyik barátjához. Semmi kedvem nem volt egyedül ülni otthon, így behívtam Nándit, aki szívesen maradta és nézett meg velem egy horror filmet. A testvérem kilenckor jött haza (addigra már halálra unta magát), így Nándi elköszönt. Lekísértem a kapuhoz, de a szokásos két puszi búcsú helyett....megcsókolt. Kapott egy "kisebb" pofont, majd bocsánatot kért és elment. Éjjel megint Ádámnál aludtam, mert az ő közelsége teljesen megnyugtat. 

A sírás egyik pillanata...