34.Rész

     Az elkövetkező hónapban keveset találkoztam Ivánnal, mert minden idejét elvette a drága Anna. Csak egyet kellett szóljon, s Iván már ugrott is. A legjobb barátom közelében, persze jól álltam Annához, mint ahogy ő is hozzám. Ez azonban nem volt igazi. Az igazi álláspontunkat elrejtettük Iván elől, de a hátánál még jobban utáltuk egymást, mint valaha. Tudjátok, van az a mondás, hogy "ha a pillantással ölni lehetne...". Ja, körül-belül. Már mindketten halottak lennénk, csak annyi a kérdés, hogy melyikünk előbb.

     A napjaimat szellemként töltöttem el. Az a kis élet, ami volt bennem, azt Sárlott kedvességének, Nándi hülyeségeinek, Merlin tudományos tényeinek, Edu balfaszságának és persze Alex testvéri szeretetének köszönhettem. Mindegyikük tartotta bennem a lelket, még Edu is, aki nem tudott róla, hogy kéne. Igaz, ami igaz, elkeseredettségembe többet tanultam, de a pofázási kedvem is rohamosan nőtt.

     Unalmamban válogattam a ruhatáramban is, s két külön részre osztottam őket: amit szándékoztam felvenni és amit nem. Fura, hogy a "felvenni" részbe nagyrészt fekete ruhák kerültek. Igen, illett a hangulatomhoz. Főleg, hogy azt hiszem, hogy egy hullában is több élet lehet, mint ami akkoriban volt bennem. Mellesleg, hogy érdekesebb legyen, pont akkor következtek az ünnepek is. Ja, meg a tökéletes december hatodika is. Na persze!

     reggel annyi életkedvvel mentem suliba, mintha Hitler egyik gázkamrájába készültem volna. Meg természetesen, hogy még jobb legyen a hangulatom, aznap kellett húzzunk sorsot, hogy majd valakinek vegyünk karácsonyi ajándékot. Azt kellett átadnunk, majd 21.-én, az utolsó napon a vakáció előtt. Blah! Nyálas dolog, főleg ahhoz a "sok" érzelemhez, ami bennem volt. A romantikus filmektől és könyvektől a hányinger fogott el. Jól megválogattam, hogy mit nézek és olvasok, nehogy egy csók is vagy bármi legyen benne. Nem volt könnyű dolgom, de azért sikerült. Hogy miért volt erre szükség? Mert érzelmileg teljesen instabil voltam. Hol síkideg voltam, hol bőgtem, hol csak ültem, mint egy zombi, meg néha, nagyon különleges alkalmakkor, mosolyogtam is. De röhögni? Azt hiszem, el is felejtettem.

-Valéria! Ez nem mehet így tovább!-csattant fel Alex, akit egészen addig észre sem vettem.

-Most miért? Mit csináltam?

-Éppen az, hogy semmit. hamarosan látni fogom, ahogy eltűnsz, már most is olyan vagy, mint egy szellem.

-Ha-ha-ha-ha. Nagyon vicces-vágtam rá cinikusan.

-Nem is viccnek szántam. Szedd már össze magad, mert elegem van ebből a "depizünk-mert-nincs-jobb-dolgunk" dologból. Most komolyan, mikor röhögtél utoljára?

-Ööö...mikor utoljára voltam Ivánnál. Úgy egy hónapja.

-Meg még hat napja! Mozdulj ki, csinálj valamit, bármit! Nem érdekel még az sem, ha letartóztatnak miatta, sőt inkább, mint hogy ezt folytasd! Az Isten szerelméért, kezdj valamit magaddal! Már nem bírom ezt! Ha magadért nem teszed meg, akkor legalább értem tedd meg! Elegem van abból, hogy egész nap csak hallgatsz és teszed amit kell.

-Jó. De mit csináljak? A deszkapályán hó van! Egyebet meg mi tehetnék?-néztem rá kérdőn.

-Van fedett pálya is. Gyere, délután elmegyünk oda. Kiereszted a gőzt és befejezed ezt a szellemesdit! Rendben?

-Rendben.

     Az első óránk az oszival volt, így elég hamar túlestünk a húzáson. Én maradtam utoljára. Na, vajon ki húztam? Kitaláljátok? Na és ha azt mondom, hogy egyáltalán nem örültem neki? Könnyebb nem? Természetesen jól is gondoljátok: Annát. Tökéletes! Most mit vegyek egy boszorkánynak? Először egy seprűre gondoltam, hogy legyen mivel elrepüljön, mert már csak az hiányzik neki. Mindegy. Ilyen az én formám. Arról se kérdezzetek, hogy engem ki húzott, mert az is rémes! Ki más lehetett volna, mint Iván. Egyszerűen tökéletes! Ja, mégse. Az iskolában egyfolytában azon törtem a fejem, hogy mit vehetnék neki.

-De most komolyan! Mit vegyek annak a boszinak?-néztem a barátaimra (Iván természetesen nem volt ott).

-Nem tudom, de nem értem, hogy hogy lehetsz ilyen peches. Pont Anna? Ez kész rémálom, főleg neked...-röhögött Nándi.

-Vegyél neki seprűt, hogy tudjon elrepülni-nevetett Sárlott is.

-Na látod? Nekem is ez ugrott be először-mosolyodtam el.

-Wáu! Az egy vigyor volt Valéria?-nézett rám Alex.

-Na kuss legyen baromarc, mert nem éled meg a holnapot-röhögtem.-Tényleg, nem jöttök velünk deszka pályára délután.

-Bocsi, de én nem tudok-mondta bűnbánóan Sárlott.

-Én sem-vágta rá Nándi, ami fura volt.

-Miért?-kérdezte egy sokat tudó mosollyal Alex.

-Jönnek hozzánk családi barátok-szólt Sárlott.

-Akik mi vagyunk-jelentette ki Nándi, így pedig már összeállt a kép.

-Ja, oké. Merlin?

-Semmiképp. Holnap föci doga és nem tudok semmit.

-Na persze! Jó, akkor holnap találkozunk a suliba!-búcsúztam el.

     Épp csak annyira ugrottunk haza, hogy átöltözzünk, s máris elindultunk a pályára. Hatalmas volt! Azonnal csináltattam bérletet egész évre. Minek menjek arra a nyomorult kinti pályára, ha itt van ez a mennyhez hasonló? Mentem pár bemelegítő kört, majd elhúzódtam a szélére, Alex mellé, aki nem mert elindulni.

-Na, gyere! Ne légy gyáva! Aleeeeex..... Még ma!

-Nem, teljesen idiótának nézel? Ez nekem a halál! Szét fogom törni magam.

     Na, ezen jót röhögtem! A kicsi Alex betojt! Istenem, hogy mennyit fogom én szívatni még ezért! Miközben röhögtem, észrevettem, hogy Iván és Anna sétál be. Bezzeg a legjobb barátom nekem nem volt képes szólni, hogy létezik ez a pálya! Hogy ütné el a gyorsvonat! Na jó, csak vicc volt.

-Hahó! Föld hívja Valériát.

-Bocsi, elbambultam. Mit is mondtál?

-Srácok egy óránál, hagyjam, hogy idejöjjenek?

-Ja, persze, nem érdekel. Jöjjenek, ha akarnak. Valószínűleg kiakadtak, hogy lány vagyok, de sebaj, úgyis lenyomnám őket.

     Úgy is lett, ahogy én gondoltam. Látjátok, a szőkék nem mind hülyék! Amúgy is majdnem szín tízes, szóval...

-Hé csajszi, hogy hívnak?-szólt az egyikük.

-Valéria, s ha még egyszer lecsajszizol, akkor koporsóban ébredsz-válaszoltam tökre nyugodtan.

-Úúú...a kis veszélyes-szívatott a másik.

-Jobb ha vigyázol vele, én mondom neked, fáj ha üt-védett meg Alex, amit egy gyilkos nézéssel nyugtáztam.

-Mi van? Ver a csajod?-nézett Alexra a srác, aki bandavezérnek tűnt.

-Még véletlenül is a tesója vagyok, nem a csaja, s nem tapasztalatból tudja, csak kívülállóként. Mit akartok srácok?

-Tudni, hogy mit keresel a pályán. Csaj vagy, biztosan nem tudsz deszkázni. 

-Egy versenyt mondjuk? Döntsük el, hogy jobb vagyok-e nálad.

-Oké. Úgy lenyomlak, hogy évekig tart majd, míg újra felszínre kerülsz.

     Tíz perc múlva el is kezdtük a versenyt, amit (ne is kelljen mondjam) az egész pálya nézett. Egytől-egyig srácok, na meg Anna, aki csak Iváné jött, mert amúgy még deszkája sincs. Nem volt az első versenyem, nem is féltem. Mitől? Úgy a földbe döngöltem Márkot, hogy arra nincsenek szavak. Ő kezdett ki velem, az ő hibája. Mellesleg kiderült, hogy Edu barátai. Hát ez van, ő is velem tartott, amint megérkezett. 

     Este fáradtan dőltem ki, az biztos, hogy már egy hónapja az volt a legjobb napom, mellesleg váltottam Ivánnal is pár szót. Hát nem csoda? Még akkor is, ha állítólag legjobb barátok vagyunk.